Home run: P85 az újonc szemével

A Képes Sportot erősítő kollégánk, a korábbi válogatott öttusázó, Kovács Gergely tíz órán belül teljesítette a Piros 85-öt – a Csupasportnak megírta, mit élt át a verseny során.

Itt nemsokára jön egy ösvény, mondja a francia srác, ez nekem lelkileg nehéz tud lenni, mert ha azon letérek, egy kis kocogás, és otthon lennék.

Ebből a szempontból tökéletes helyzetben vagyok, mondtam, mert Budaörsön lakom. Azt már nem tettem hozzá, hogy épp azért választottam a Piros 85-öt életem első igazi terepfutóversenyének, mert ott a cél, ahol élek, és milyen már, hogy 88.25 kilométert futok, hogy hazaérjek!

Home run, baby, ez az!

A Balboán az elmúlt három évben mindig indultam, világéletemben sokat futottam terepen, de ez az első terepultrám.

Mindjárt következik egy nagy emelkedő, mondta a francia tökéletes magyar nyelvhelyességgel, némi akcentussal.

Aha, már látom, feleltem.

Az még nem az, majd meglátod, mondta erre helyi vezetőm, Jean-Stéphane Ridira – persze a nevét akkor nem tudtam, később az eredménylistában néztem meg.

Túl voltunk már a fél távon, a Kopár csárda felé közeledtünk, felfrissített a beszélgetés. Nincs nálad víz? – kérdezte. De, valamennyi van – mondtam. Igazság szerint kevés volt, az előző frissítőpont közel volt az azt megelőzőhöz, sok vizem maradt, így balga módon azt hittem, a következő is közel lesz, nyilvánvalóan semmi oka nem volt ennek, csak szoknom kell még ezt a frissítősdit, mert most csináltam először. Azért hihette, hogy nincs vizem, mert nem volt rajtam zsák, csak egy széles elasztikus Compressport-öv, abba pakoltam pár dolgot.

Fotó: Piros 85

Utólag a fotókon láttam, hogy az eliten nincs zsák, akkor ez nem tűnt fel, úgy vettem észre, szinte egyedül vagyok a mezőnyben így. Nem is értettem. Nincs kötelező felszerelés, sűrűn vannak a pontok, kiszámíthatóan kellemes az idő, négy helyre előre is lehet küldeni saját cuccot, minek bármit is cipelni? Én csak némi WC-papírt, pár sótablettát, háromezer forintot, személyit, néhány gyömbérdarabot és egy félliteres kulacsot vittem magammal. Az öv különben valószínűleg egy mérettel nagyobb a keleténél, ez az első próbán derült ki, a boltban jónak tűnt. Nagyon lehúzza a súly. Dobogókőn belerakva a félliternyi izót, lehúzott, inkább kivettem kézbe. Azt mindig is utáltam, másfél éve egy maratonin egy barátommal mentünk együtt végig, kezében a kulcsával futott, és kétszer, amikor elő kellett valamit vennie, odaadta, hogy addig fogjam, tíz másodperc után már mondtam magamban, mikor veszed már vissza, majd leszakadt a karom. De most, fura módon, egyáltalán nem zavart, hogy ott van a kezemben. Csak azért raktam be az övbe pár deci folyadék elfogyasztása után, amikor már nem volt olyan súlya, mert az a hagyomány, hogy utálok bármivel is a kezemben futni.

A tavasszal és az ősszel is futottam egy maratonit. A tavaszi után öt héttel jött az UltraBalaton, azon 75 kilométert vállaltam egyben. A maratoni után szétestem, rossz formában értem oda az első ultrámhoz, épp hét órán belül lefutottam, de szenvedős volt, nem volt erőm.

Az ősszel is a maratonin, a Sparon volt a hangsúly, arra készültem, azon volt a fókusz, terepen csak emlékeztetőket futottam. Mondanom sem kell, hogy hatalmas pofára esés lett belőle. Teljes csőd, mintha nem volna üzemanyag.

Aztán odaértünk a beharangozott emelkedőhöz, a beszélgetés abbamaradt, pedig előtte éppen az frissített fel, rántott ki a monotóniából. Ő bottal mászott a meredekeken, azért tartottam vele a lépést, de egyre mélyebbre csúsztam. Készültem rá, hogy rossz lesz. Azért bíztam benne, hogy néha azért jó is, és volt is olyan, de ez a mélypont sem tört meg. Mentem, tettem a dolgom, tulajdonképpen tiszta fejjel, hogy majd csak jobb lesz. Talán. Vagy nem, de egyszer vége lesz. Menni kell. Biztos voltam a dolgomban. A maratonin történt szétesés után huszonhét napom volt. Egyből a következő szombaton egy városi futóversenyen éreztem, hogy átbillent valami. Persze az ottani másfél és három kilométer ilyen hosszú távok tekintetében nem mérvadó, mégis tutira vettem, hogy jól fog menni a Piros 85-ön: a maratoni rossz lett, ennek sikerülnie kell!

Biztos, hogy alig van a mezőnyben, aki kevesebb kilométerrel készül nálam. Heti négyszer futok, nagyon ritkán csúszik hatvan kilométer fölé a heti adagom. Viszont abban is biztos vagyok, hogy kevesen futnak nálam intenzívebben. Csontos Imrénél, azaz Csonti mesternél a résztávok adják a terhelés javát, bíztam ebben a munkában, tudtam, hogy képessé tesz erre a 88 kilométerre, és ha jól jön ki, jól meg is tudom futni.

Fotó: Piros 85

Azért volt bennem bizonytalanság. Például, hogy hogy bírják a lábaim a lefeléket, nem készülnek-e ki. Fura, de semmi gond nem volt ebből. Aztán a frissítés. Utólag úgy érzem, hogy akár csak az EthicSport-zselék is elegek lettek volna. Egyet vittem indulásnál, és mind a négy pontra küldtem előre egyet, a páratlan órák környékén ettem meg őket. Jó cucc, a Sarkcsillagban vettem, előtte egy hosszú edzésen teszteltem. Eleve nem érzékeny a gyomrom, ezzel sem volt gondom, és a versenyen végig energikusnak éreztem magam, amikor mélyen voltam, valahogy akkor is. Csodálkoztam, hogy csak az első pontoknál adnak izót, küldtem előre az utolsó két depóhoz port, de sem a Kopár csárdánál, sem Nagykovácsinál nem használtam fel, nem kívántam. Korábban soha nem álltam meg frissítőpontnál, a maratoniknál felkapok egy banánt, plusz zselé, a Balboán nem frissítek, az UB-n kerékpáros kísérő adta. Most odaérve az első ponthoz, tizenkét kilométernél zavarba jöttem. Mit egyek? Itt ez a sok minden, melyikhez nyúljak? Mit is kívánok? Utánam ért oda Janek Noémi – mit kérsz, kérdezték a pontnál, kösz, semmit, mondta, meg sem állt. Ez észhez térített. Gyorsan megtöltettem a flaskám, bekaptam egy kis sajtot meg olívabogyót, és elindultam. Onnantól egyre rutinosabb voltam a pontokon. A sajt és olíva kombináció lett az alap, kétszer elvettem valami cukros aszalt gyümölcsöt, nem volt rossz, de amit elvittem belőle, azt már nem ettem meg. Egyszer egy banánt sokáig cipeltem magammal, végül megettem a felét, a maradékhoz aztán sehogy nem volt kedvem. Valamikor egy kis Sportszeletet is megettem, édesszájú vagyok, de nem esett jól, és úgy éreztem, nem is tett jót.

Kíváncsi voltam még arra, hogyan megy a gyaloglás. Ez biztos hülyén hangzik, mert ha valami, hát az menjen már. Ám úgy értem, korábban soha életemben nem gyalogoltam futóedzésen, -versenyen. A legmeredekebbeket is kidzsoggoltam mindig. Viszont a meredeken energiatakarékosabb a séta, jobban kíméli a lábat is. De… Nem töri meg a lendületet, a ritmust? Vissza lehet belőle váltani futásra? Érdekes módon ebből semmi problémám nem volt, előfordult, hogy csak tíz lépésre váltottam vissza futásra, aztán megint séta, de az is ment, egyáltalán nem zökkentett ki sem a pár lépéses, sem a hosszú kaptatókon való séta.

Kezdő létemre eléggé bekavartam a mezőnynek. Kicsin múlt, hogy felborítsam a női élcsoportot, és valakit talán miattam zártak ki.

Az első ellenőrzőpontnál kértem biztosítótűt, nem volt nekik. Nem sokkal később meglepett, hogy a műúthoz kiérve pár lépést rossz irányba tettem, és a közvetlenül mögöttem futó, végül az élmezőnyben végző sporttárs nem figyelmeztetett, hogy nem arra. Egyből észrevettem magamtól is, de ez meghökkentett. Pár kilométerrel később a mögöttem jövő Noémi azonnal szólt, ahogy egy fél lépést rossz irányba tettem egy elágazásnál. Aztán beálltam mögé. Egy mély árokba le, majd felfutva egy túrázó csoport mellett mentünk el, egy pillanatra rájuk pillantottam, erre beakadt a lábam valamibe, majdnem elhasaltam, előreesve próbáltam visszanyerni az egyensúlyom, Noémi dereka előtt pár centire állt meg a fejem, majdnem letaroltam. Ha közelebb mentem volna hozzá, és feldöntöm, ki tudja, milyen sérülést okozok neki. Megúsztuk. A nők között másodiknak jött be.

Még az elején, a Nagy-Kevélyen kiment a bal bokám. Volt pár más bizonytalanságom a táv első negyedében, ez aggasztott. Mi lesz fáradtan, sötétben a végén? Nem lenne jó nagyot esni, vagy ha csúnyán kimenne a bokám. Meglepő, de később nem volt semmi ilyen problémám.

Nem hittem volna azt sem, hogy ilyen különbségek vannak hasonló időt menő futók stílusában. Én úgy vágtam neki, hogy a felfeléken energiát igyekszem spórolni, hogy a síkokat és a lejtőket meg tudjam futni. Ehhez tartottam magam. De például Noémi a legmeredekebb részeken is futott felfelé, viszont lejtőn mintha három kategóriával gyengébb futó lenne nálam, úgy ment. Pedig előttem ért célba. Általában felfelé gyorsabb volt a mezőny, mint én, lefelé meg én előztem sokat. Ilyen erős különbségekre nem számítottam.

Fotó: Piros 85

S még visszakanyarodva Dömöshöz: az ott levezető, jól futható hosszú lejtőn Noémi lemaradt, ott már mással hasítottunk. Előbb én mentem előre, aztán ő. Baranyai Tamás – olvastam el a rajtszámán a nevet. Lejmoltam tőle is biztosítótűt, mondta, hogy Dömösön a párjánál biztos lesz, majd ott ad. Jól mentünk, a tizenhatodik legjobb időt mentem ezen a szakaszon. Beértünk a ponthoz együtt, a párja a kérésére két másodperc alatt elővarázsolt négy biztosítótűt, kettőt elvettem, benyomtam a dugókát az ellenőrzőpontnál, aztán keresgéltem az asztaloknál, hogy mit vegyek el. Fél szemmel láttam közben, hogy Tamás már megy is tovább. Ez gyors volt, én hosszabban időztem. Többet nem láttam Tamást, a célban sem. Az eredménylistán viszont láttam, hogy kihagyott egy pontot – basszus, szegény, ez őrjítő lehet! Biztos elfelejtett valahol dugókázni. Megnéztem alaposabban azt a listát. Dömöst hagyta ki! Ne! Azt, ahova együtt értünk oda! Ahol a hülye biztosítótűkkel eltereltem a figyelmét. Talán ezért hagyta ki… Miattam! Végigmegy, „állat idővel” a tizenegyedik helyen beér, és nincs hivatalos eredménye. És lehet, hogy azért, mert az én nyűgöm elvonta a figyelmét. Nagyon sajnálom, Tamás! Mindezt ott nem tudtam persze. A rajtszámom az egyik oldalon rendre kijött a rögzítőből, és oldalt lobogott, azt akartam már régóta fixálni – azzal a két biztosítótűvel sikerült…

Jöhetett a mászás Dobogókőre. Belus Tamással korábban már mentünk együtt, itt megint.

Talán az edzője volt, akinek félúton felfelé panaszkodott, hogy nincs ereje és akarata sem. Erőd van, akarat meg legyen, jött a válasz. Ez ott nekem bűvös mondatnak tűnt.

Együtt értünk Dobogókőre. Engem ott a szüleim vártak, nagyon örültem nekik. A depóval előreküldött táskában váltófelső is volt, tudtam, hogy a hosszú kaptató után a melegben jól fog esni átvenni, így is volt. A rajtszámtartó fölösleges flancolásnak tűnt korábban, de pólócserénél milyen jól jön, hogy nem kell áttenni a rajtszámot. Mondjuk most az övhöz rögzítettem a lent kapott tűkkel. Lefelé megálltam pisilni. Alig jött valami, de ezt inkább az urológusommal kell majd megbeszélnem. Itt elment Tamás, legközelebb a célban láttam, kisimultan, lezuhanyozva. Feladtad? – kérdeztem. Mosolyogva mondta, hogy nem, magához tért, és egyéni rekorddal kilenc órán éppen belül ért be. Szép volt!

Nekem azon a szakaszon egyre nehezebben ment. Tamás mondta, hogy talán a meleg miatt is. Közben nem gondoltam erre, természetesnek vettem, hogy rossz. A francia srác nyomában érkeztem a Kopár csárdához, ennél a pontnál volt ott először a feleségem és a fiaim. Sajnáltam, hogy ilyen elcsigázottan kell látniuk. Félszavakkal, mozdulatokkal irányítottam őket, mit kérek. S akkor először leültem. Kértem egy kis meleg leves levét. Keveset kaptam, nagyon jólesett, magamtól talán még ettem volna belőle, de az lehet, hogy túlzás lett volna. Nehezen találtam meg a depóhoz előreküldött táskám, figyelemfelhívó felirat kell rá, ez tanulság. Megint felsőcsere. Sok időt töltöttem a ponton, utólag látom, hét percet. Viszont felfrissülve indultam tovább, erre nem számítottam.

Azért a frissesség hamar elillant, bizony volt olyan, hogy vártam az emelkedőt, hogy legyen indokom sétálni. Nehezen ment. De olyan gondolatom sosem volt, hogy mit keresek én itt, fel sem merült, hogy ne érnék végig. Mentem, mert menni kellett.

A Nagy-Szénás Nagykovácsi előtt kemény volt. Utána a meredek lefelé is rosszulesett. A faluházba már rutinos frissítőként értem be, már tudtam, mit akarok. Egy kicsit azért még ültem, nem voltam rossz állapotban. Kifelé Nagykovácsiból a mellettem futók egyike azt kérdezte, én vagyok-e a 2 Körnek nekivágó ember. Én a Kozma János!? Mit ki nem néznek belőlem…

Egyre sötétebb lett. A fejlámpát biztonságból a Kopár csárdához küldtem előre, elég lett volna Nagykovácsiba, magamhoz vettem némi melegebb ruhát is, de érezhető volt, hogy nem kell, a Szépjuhásznénál vissza is adtam őket a családomnak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdek haladni, hogy könnyedén előzgetek, nagy lendülettel haladok, igaz, lejtős részen, amiről már tudtam, hogy jobban fekszik nekem, mint az átlagnak, de jólesett. Jött egy ellenőrzőpont, a legrosszabbkor, fél percre sem álltam meg, de alig bírtam elindulni. Ki is zökkentem, s oldalt fájt a jobb térdem, nagyon élesen.

Sosem volt gond a térdeimmel, az UB-n éreztem először. De nem ám a 62. kilométernél, hanem a 12.-nél. Mi van!? Ezzel az erővel bármelyik edzésen előjöhetett volna. Elmúlt később, de a verseny utáni napokban fájt. Az orvos azt állapította meg, be van állva oldalt a combom, és az húzta meg a csonthártyát. Azóta olykor finoman felütötte a fejét ez az érzékenység. A Szépjuhásznénál mondtam a családomnak, gyorsan töltsék meg a kulacsom, nem állhatok meg, mert megfájdul a térdem, pár másodpercre mégis meg kellett. Azután úgy futottam át az úton, hogy a Hülye Járások Minisztériumában azonnal megtettek volna főosztályvezetőnek. Mintha kést forgattak volna benne, de tizenöt-húsz lépés után megszűnt ez az éles fájdalom. Az Erzsébet-kilátónál sem úsztam meg a megállást, ott a lépcső aljáig nehezen tudtam futni, leérve az útra viszont jó lett, mentem ezerrel. Bizony, erőre kaptam az utolsó húsz kilométerre, a térdemet nem számítva minden rendben volt, jó iramban haladtam. Voltak kis görcskezdemények a combközelítőimben és a lábszáramban, de azzal, hogy kicsit sűrűbben vettem be a sótablettákat, kezeltem a problémát.

A Hárshegynél utolért Balázs Krisztina Eszter. A felfeléken nagyon ment, a lejtőkön én hagytam ott. Üdítő volt a látványa ennek a frissen mozgó, lányos, vékony nőnek. Jött mögöttem az emelkedőn is. Nem mész? – kérdeztem. Nem – mondta – kihasználom a fejlámpád fényét, az enyém hamar lemerülne.

Kiderült (anyukám mondta), hogy a harmadik női helyért megy.

A Szépjuhásznénál a térdem miatti sietségben sürgetőn kérdeztem, hogy hol kell itt dugni. Sehol, itt nincs pont, mondták, mehetek. Az erdőbe beérve ahogy elmúlt a késes térdfájás, visszhangozni kezdett a fejemben a türelmetlen kérdésem: hol kell itt dugni? A kisfiaim is hallották, remélem, nem értették félre.

Az útvonal nagy részén most jártam először. A Nagy-Kevélyre nem sokkal korábban kirándultunk, az Ürömi műút után van egy emelkedő, amin – akkor eldöntöttem – sétálni kell. Odaérve a versenyen ott senki nem sétált, így én sem.

Fotó: Piros 85

Lehet, hogy kicsit elrohantam az elejét, de miért sikerült erőre kapnom a végén? Elkezdtem kólázni, ez segített? Belus Tamás szerint az is jól jöhetett, hogy elmúlt a meleg. Nem tudom mi volt az oka, de energiával, lábbal is bírtam. Ettem gyömbért is, az is felfrissíthetett. Akárhogy is, élveztem a végét! Adyligettől már ismertem a terepet. Makkosmáriánál csak lassítottam, gyors dugás, semmi frissítés, pedig már nem volt folyadékom. Az utolsó meredek emelkedőn sétáltam, pedig eljátszottam a gondolattal, hogy megfutom. Aztán arra gondoltam, hogy eddig bejött taktika, most már ne borítsuk, ha kikészülök a meredektől, lehet, a kellemetlen köves, meredek lejtőn kitöröm a lábam. Balázs Krisztina Eszter befogott, elment az emelkedőn, ment a harmadik helyéért. Nem baj, maradtam a sétánál, még kifacsartam két csepp kólát a flaskámból. A lejtőn hamar utolértem Krisztinát, s ahogy mögé értem, egyből félreállt a szűk ösvényen – hajrá, hajrá!

Beértem Budaörsre, rongyoltam lefelé. A dömösi érkezést nem számítva csak a végén volt a legjobb húszban részidőm: Hárshegyi körútnál 12., a János-hegynél 12., Makkosmáriánál 7., a Szabadság útnál 9., az utolsó kilométeren 5. legjobb eredmény. Éreztem persze a fáradtságot, de élveztem.

Sajnálom, hogy vége. Nem érzek semmi fennköltséget, ahogy végig a verseny közben sem soha, nagyon hétköznapi az egész. Magától értetődő, természetes. Hiszen tudtam, hogy megcsinálom, csak végig kell menni az úton.

Sötétben is ismerős utcasarkokon futottam át, közeledett a Herman iskola. Heti többször járunk ide a családdal, sokat edzünk a pályáján. Ennél nagyobb hazafutás csak az lett volna, ha a nappalinkban van a cél.

Az utolsó sarkon várnak a fiúk, együtt futunk be a tornateremhez, próbálom magam előtt terelni őket a célhoz, de szégyellősen félreállnak a korridor előtt, így egyedül futok be. Taps fogad és futótársak meg a családom. Emésztgetjük a versenyt. 9:48 óra lett az időm. Úgy tippeltem, ha minden jól megy, meglehet tíz órán belül, éreztem, a kilenc órához csoda kellene. Így is lett. Belus Tamással azt beszéljük, ha jó egy verseny vége, az nagyon jó érzés, de nem jelenti azt, hogy ha megnyomod valamelyik részt még jobban, akkor azt is bírtad volna. Így igaz.

Huszadik hely, a harmadik és a negyedik nő között értem be. A hivatalos eredmény szerint 19. hely, de én vagyok az, aki biztosan állíthatom, hogy Baranyai Tamás ott volt Dömösön, szóval maradjunk a 20.-nál.

Hogy miért ment jól a végén, nem tudhatom. Annyi bizonyos, hogy szerencse is kell. Pár nappal a Piros 85 után egy kisebb bringabalesetben eltört az egyik ujjam a kezemen. Történhetett volna egy héttel hamarabb is, akkor a sín igen megkeserítette volna a futásom. Így csak pötyögés közben zavart.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.