Kiss Zoltán: rekord mellé tokaszalonna

Máig élő csúccsal nyerte meg 1984-ben a Budapest Maratont Kiss Zoltán, akiből csak úgy dőlt a szó, amikor a versenyekről kérdeztük. Elárulta különös felkészülését a New York-i maratoni előtt.

Harmincöt éve, hogy megnyerte a Budapest Maratont. Eszébe jut még a siker?

Dehogy! Nem gondolok rá, pláne, mert azóta csavarozták is a gerincemet, így a futással jóval korábban felhagytam – válaszolta Kiss Zoltán, azaz Csonti, aki 1984-ben máig élő, 2:15:04-es rekorddal nyerte meg az első Budapest Maratont. – Már aktív koromban is tájfutottam, világbajnokságon is szerepeltem, később pedig felfedeztem a tájkerékpározást, így az lett a mozgás az életemben. A becenév viszont most is megmaradt, továbbra is Csontinak hívnak, pedig meghíztam. Aki nem ismer, nevet is: ugyan miért neveznek egy százkilós embert Csontinak?

Csonti nyerte az első Budapest Maratont. Fotó: futanet.hu

Azért felidézi azt a bizonyos versenyt? Mi jut róla először eszébe?

Hogy mennyire jó és új volt a városi futás a korábbiakhoz képest. Igaz, hogy Londonban már futottam maratonit, de a Szegedről Szőreg és más falvak felé vezető utakhoz voltam szokva, a fővárosban meg ott volt a nagy tömeg. Igaz, rögtön el is romlott az időmérő, az lelombozott, ezt leszámítva remekül éreztem magamat. Szívtuk a kipufogógázt már akkor is, de senkit sem zavart, feldobott minket az esemény. A tájfutásban megtanultam egyedül küzdeni, szenvedni, úgy versenyezni, hogy az erdőben ugyebár nem látom az ellenfelemet. Nekem nem is a győzelem volt a lényeg, hanem hogy egyéni csúcsot érjek el, minél jobban fussak. Ugyanakkor mai fejjel már azt mondom, nem kellett volna versenyszerűen atletizálni és tájfutni egyszerre. Ha csak az egyiket csinálom, jobb eredményeket érhettem volna el, így viszont maradtam középszer mindkettőben.

Ezzel vitatkoznék, a budapesti maratoni eredményével az olimpiai indulás jogát is kivívta!

No igen, ám sajnos a Los Angeles-i olimpia elúszott.

Fáj?

Kettős érzésem van ezzel kapcsolatban, mert nagyon szerettem volna olimpián futni, ugyanakkor éreztem, hogy a nemzetközi mezőnyben kevés a teljesítményem. Néhányszor voltam atlétaként válogatott, de előfordult, azért küzdöttem egy táv végén, hogy ne érjen utol az első női versenyző. Az elvett olimpiáért kárpótlásul több nyugati nemzetközi versenyen szerepelhettünk. Egy hónapot Svájcban tölthettem, közben pedig indultunk a Barátság-versenyen, amelyet az azt megelőző kemény svájci viadal miatt fel kellett adnom. Atlétaként jobb lehetőségeim voltak, edzőtáborban szerepelhettem, külföldi viadalokon indultam, rajtpénzt kaptam, ebből finanszíroztam a tájfutást, amelyben teljesen amatőrök voltunk.

Mennyire volt akkor más atlétának lenni, mint most?

Nagyon! Akkor még nem volt szakember, aki a táplálkozást segítette volna, a New York-i maratoni előestéjén tokaszalonnát ettem hagymával – talán azért nem jött a közelembe senki, mert érezték rajtam a hagymaszagot…

Mégis megfutottam az egyéni legjobbamat, úgy is, hogy a Central Park végén olyan emelkedők voltak, hogy majd beledöglöttem. A maiaknak sokkal jobbak a lehetőségei, viszont nekünk talán több időnk volt edzeni és regenerálódni.

Gondolta volna, hogy eredménye máig a legjobb lesz a Budapest Maratonon?

Talán nem, pláne, hogy eltelt harmincöt év. A jobb időhöz persze már nagyon kell szenvedni, nem tudom, a maiak mennyire tudnak. Plusz szeretetből kell futni.

 

Sokan próbálkoztak megdönteni Kiss Zoltán rekordját, hiába. Fotó: MTI

 

Maradt kapcsolata a futással?

Harmincnégy évesen abbahagytam, aztán már csak néhány szeniorversenyen indultam, inkább tájfutásban, már edzés nélkül. A heti kétszáz kilométer futásból nulla kilométer lett, fel is szaladt rám harminc kiló. Tűzoltóként kezdtem dolgozni, amit imádtam, de aztán ezerkilencszázkilencvenhatban agyvérzést kaptam. Úgy látszott, vissza sem mehetek dolgozni, ám mégis engedték, igaz, csak irodába, hírközpontosnak.

Szó szerint sírtam, amikor a többiek vonultak, annyira velük akartam tartani. Aztán kétszer is csavarozták a gerincemet, így a meglévő szolgálati időnek köszönhetően nyugdíjba vonultam, azóta a tájfutószövetségben dolgozom.

Hogyan jött a tájkerékpározás?

Miközben már fél óra sétától kikészül a derekam, a bicajozással valahogy nincs gond. Ez jelenti a mozgást az életemben, igaz, nem hajtok, mint a meszes, a lejtőkön a nyolcvanévesek is elhúznak mellettem. Arra mindig szívesen emlékezem a sportpályafutásomból, hogy az atlétikai szövetség egy versenyen elbúcsúztatott. Az első napon még futottam ezerötszáz és ötezer méteren, és gondoltam, a második se vesszen kárba, nevezek egy olyan számban, amelyben rajtam kívül csak ketten szerepelnek. Így lettem aztán bronzérmes hármasugrásban – még az akkori Népsport is beszámolt róla, a hosszútávfutó Kiss Zoltán érmet szerzett hármasugrásban.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 áprilisában.)

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.