BOGI BLOGJA Vitustáncok piros lámpára

Bogi városi futó. A tereppel kapcsolatos hűvös kapcsolatáról már írt, úgyhogy nála autentikusabb fővárosi aszfaltdörgölő nincs is – most a gyalogosokkal való viszonyáról árul el részleteket.

Azt már írtam, hogy nem szoktam terepen futni. Szeretnék, de mindenre kiterjedő generalizált szorongásom nem engedi ezt az úri huncutságot. Az emelkedőn még úgy kellemesen elanyázgatok, de a lejtőn különféle halálnemek peregnek le a szemeim előtt, és amikor az egyik Dupla Élményen épp pókmászásban, rettegve ereszkedtem le Sombokornál – miközben mindenki úgy suhant el mellettem, mintha ingyen sört osztogatnának –, odaszólt nekem egy ismerős, hogy nyugalom, látott ő már ennél rosszabbat is. Ja, nem… Akkor felvetődött bennem az a bonyolult filozófiai kérdés: mi a bánatos rossebet keresek én itt?

Leszögezem, a szintes, dombos futásokat szeretem, feltéve, hogy patentul le van aszfaltozva; és lehet mondani olyan romantikus dolgokat, minthogy madárcsicsergés, meg a természet szépsége, de amikor csak a saját halálhörgésemet hallom, meg a bűzlő izzadságomat szagolom, és lesben figyelem, nehogy a nyakamba ugorjon valami madárpók, akkor… Na, nem!

Szidják az anyád? Válaszd a tanyát!

Szóval kénytelen-kelletlen maradt a város.

Íme, a pozitívumai: kilépve a házból egyből neki lehet veselkedni a futásnak, nem kell tömegközlekedni, hogy terepet érjen a talpam.

Más hirtelen nem jut eszembe…

Jó, mondjuk ott van, hogy a már bejáratott útvonalakat ismerve ki lehet számítani, hol lehet egyhuzamban öt-tíz percet intervallozni. Például ott van a festői Kőbánya, a lovi melletti szakasz enyhe trágyaszaggal megfűszerezve ad valami bukolikus bájat az egésznek.

Persze számos hátulütője is van a városi futásnak. A szmogot nem említem, hisz köztudott, a füst tartósít, és pár őrült száguldózót leszámítva nincs is bajom a verdákkal, legfeljebb nem az úttest közepén haladok, jó esetben.

Viszont van egy vitathatatlanul zavaró tényező, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül: emberek, emberek és emberek mindenhol.

Mondtam én már számtalanszor, hogy a gyaloglást is jogsihoz kellene kötni, mert nyilván öten sétálnak egymás mellett, egy centit nem hagyva, így olykor vagy engem vágnak képen, mert akkor kapnak elő egy esernyőt, amikor elcentiznék mellettük, vagy én vágok valakit gyomron (bevallom, néha direkt), ha már tényleg nem férek el, az üvöltözésem meg nem hallják.

Vettem is e célból néhány hónapja egy turistariasztó sípot. Múltkor kipróbáltam egy csoport döcögő néninél. Nem működik. Mi a megoldás? Fogalmam sincs… Tűrni vagy leköltözöm tanyára.

A katasztrófaturizmus hatásai

Szigorúan a fővárosra koncentrálva, azon belül is a budai oldalon maradva (Pest már elesett) akad persze néhány hely, amely télen egészen nyugis, nyáron viszont beüt a katasztrófaturizmus, és könnyeimet törölgetve konstatálom, hogy a Kopaszin megint tatárjárás van. Gellértet persze nem hagyhatom ki ennyi év után, és ahányszor meghágtam már, magamban jogot formáltam arra, hogy kisajátítsam. Mondjuk, ezzel nem vagyok egyedül.

Igen, télen, annak idején a boldog békeidőkben szintén nyugis hely volt, de már jó ideje egész évben akadályfutást vagyok kénytelen véghezvinni a „sörnyitónál”, és már egy nyamvadt szelfit sem tudok készíteni anélkül, hogy ne lógna bele legalább három ázsiai, egészen sajátos jelleget adva ezzel a kompozíciónak.

Mindazonáltal van néhány olyan szegmense a városi futásnak, amely máshol kivitelezhetetlen.

Ott van például a piros lámpa.

Végre meg lehet állni, lemegy kicsit a pulzus, és mehet a félperces „héderezés” a zöldig.

És itt álljunk is meg egy kicsit – mert a legtöbben megállunk, de sokan vitustáncot vagy mit lejtenek továbbra is. Magyarul nem állnak le, hanem ott kocognak egy helyben, és engem nem hagy nyugodni a kérdés: miéééért???!!!

Van az az elmélet, hogy az illető nem szeretné, hogy padlót fogjon a pulzusa, és ezen epileptikus mozdulatokkal szeretné szinten tartani. Viszont amatőr szemeimnek is feltűnt, hogy a legtöbb helyben kocogó „funrun-diétán” van, szóval nem mér semmiféle pulzust. Lehet, így látták a filmekben, vagy egyszerűen nem illik megállni? Végül is…

Emlékszem olyan húsz évvel ezelőtt egy balcsis nyaralásomra, amikor egy tetováló faszi mondta, hogy bocs, de csak tizennyolc év felett varr embert. Bánatomban kimentem egyet lötyögni, s a piros lámpánál én is ugyanezt a tünetet produkáltam, de meg nem tudom mondani, miért.

Eme intermezzót félretéve térjünk vissza a város nyújtotta kényelmi szolgáltatásokhoz, nevezetesen a boltokhoz és kocsmához. Nem követendő példa, de kellemes hidegben elvagyok én két és fél-három órát is folyadék nélkül, de negyven Celsius-fokban fél óra után elég diszkomfortosan érzem magam dehidratáltan. Mivel rettentően el vagyok kényelmesedve, a szopózsák szóba sem jöhet, kulacsot majd viszek, ha a Burning Man-fesztiválon kell eljutnom a legközelebbi oázisig. Addig marad, hogy hurcolom a stexet magammal, hogy tudjak hol teát (nem Tátra) venni, így a bolttól boltig történő edzés, amely, mondjuk, nettó két óra, kijöhet bruttó háromra, ha belevesszük a büfézést, fotózást, a hirtelen előtörő öt-tíz perces egzisztenciális krízis okozta sokkot.

Most így végigolvasva talán mégis fognom kellene valakit, aki megtanít terepen futni – illetve egy makkosmáriai kocsma nyitásához társtulajdonost keresek.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.