Erőss Zsolt balesete és drámai döntése

Tíz éve szenvedett súlyos lavinabalesetet a Magas-Tátrában a legeredményesebb magyar expedíciós hegymászó, Erőss Zsolt, akinek térd alatt amputálni kellett a jobb lábát. Szemtanúk mesélik el, ők hogyan emlékeznek.

Az egyik vezető magyar túraszervező cég, az iKaland szilveszterezéssel egybekötött túrázást szervezett mintegy húsz embernek 2009 végén a Magas-Tátrában, a népszerű poprádi-tavi menedékházban. A hangulat családias volt, az alatt a néhány nap alatt több programlehetőség is kínálkozott, könnyed túrákat lehetett tenni, hegyet és jeget lehetett mászni.

Miután a csapat tagjai kitúrázták magukat, és megünnepelték az újévet, az utolsó kinti napra, azaz 2-ra szerveztek még egy „bónuszprogramot”, hogy aztán január 3-án induljanak vissza Budapestre. Az egyik csapatot a legismertebb magyar expedíciós hegymászó, Erőss Zsolt vezette, és a menedékháztól félórányira, a Menguszfalvi-völgy keleti oldalában lévő befagyott vízesésen gyakorolták felső biztosítással a jégmászást.

Amikor reggel elindultak túrázni, kettes lavinaveszély volt, amelyet délután hármasra módosítottak. A program délután háromig is eltartott, közben aki akart, visszasétált a szállásra, a végére csak hárman maradtak: a másik túravezető, Hajdú Péter és az egyik ügyfél, Marci, aki még tapasztalatlan volt a hegyek között, viszont tele volt energiával. Aztán Zsoltnak támadt egy ötlete.

A BALESET

„Zsolt nagy mókamester volt, mindig volt valami kalandos ötlete. Kitalálta, hogy ne lefelé induljunk vissza a szállásra, hanem felfelé, a gerincre, és a túloldalon másszunk le. Úgy voltunk vele: miért is ne? – emlékezett vissza a Csupasport magazinnak Hajdú Péter. A terv szerint a Sárkány-völgybe (Dracej dolinka) érkeztek volna, onnan továbbhaladva találkoztak volna a Mécs László, Sándor Mihály és Rényi Zsolt vezette kilenctagú csapattal, amely a 2560 méter magas Tátra-csúcsról (Velká Vysoká) ereszkedett le. – Fél óra alatt felértünk a gerincre, ahol már rossz érzésem volt, mert minden második lépésemnél kiment a napközben latyakossá vált hó a lábam alól, néha a kövekkel együtt. Éreztem, hogy nem szilárd a felület, mondtam is Zsoltnak, hogy szerintem forduljunk vissza.”

Kicsit tanakodtak hárman a hegygerincen, és úgy látták, visszamenni már nem tudnak, így újra összekötötték magukat, és továbbhaladtak.

Zsolt hátul biztosított, Péter ment elöl, aki mintegy tizenöt métert tett meg lefelé, először bokáig, majd térdig, végül combig süllyedt a hóban, de sokkal veszélyesebbnek tűnt, hogy bakancsával érezte a hó alatt a jeges felületet, így azt is, hogy ebből bizony gond lehet.

„Lányunk, Gerda kilenc hónapos volt, ezért én nem tartottam velük, a völgyben sétálgattunk, és vártunk Zsoltra a menedékházban – emlékezett vissza Sterczer Hilda, Erőss Zsolt felesége. – Már öt óra is eltelt ahhoz képest, amikor vissza kellett volna érnie – besötétedett, mikor valaki felhívott, hogy ne ijedjek meg, de Zsoltékat elsodorta egy lavina. Mikor elértem a férjemet, annyit mondott a telefonba, hogy nagyon összetörte magát, ami ijesztő volt. Tudtam, hogy baj van, mert Zsolt sosem mondott ilyet, nagyon nyugodt ember volt, aki inkább kicsinyíteni igyekezett a problémákat. Közben megjöttek a mentők, több mint harmincan voltak, és már éjfél is elmúlt, mire lehozták az első embert, Zsolt hordágyával pedig hajnali háromkor értek vissza. Kiszaladtam eléjük, ő le volt takarva védőfóliával, lassan kinyitotta a szemét, és miután óvatosan levettük a bakancsát, láttam, hogy nyílt törése van a lábán. Nem adhattam neki teát sem, mert siettek vele a poprádi kórházba, ahova másnap reggel lementünk mi is. Akkor már ott volt a szlovák televízió, emlékszem, Zsolt abban az állapotban adott angol nyelvű interjút. Sohasem láttam rajta később, hogy bármilyen törést okoztak volna neki a történtek. Az emlék nyilván megmaradt, de nem volt hatása, Zsolt ugyanaz a jókedvű, nyugodt és kiegyensúlyozott ember maradt a baleset után is, mint aki azelőtt volt.”

„Olyan érzés volt, mintha híg betonban állnék – emlékezett. – Hátraüvöltöttem, hogy álljanak meg, mert az egyik bakancsom közben kikötődött, de ahogy visszanéztem, láttam, hogy Marci nagyon gyorsan jön lefelé. Még bosszankodtam is, hogy ez nem igaz, az előbb szóltam, hogy lassítsanak, és ekkor bevillant: ez egy lavina! A hótömeg az alatta lévő jeges rétegen csúszott meg, engem elkapott, lerántottam Marcit, és az együttes súlyunk Zsoltot is.”

Erőss Zsolt, amikor meghallotta a roppanó hangot két méterrel fölötte, a lavina elindulása előtt, ösztönösen szembefordult a hetven-nyolcvan fokos lejtővel, a csákányát azonnal belevágta a hóba, rátekerte a kötelet. Kitámasztotta magát, hogy megfogja a két társát, akiket elsodort a deszkalavina, amely rajta átcsúszott.

Az első rántást meg is tartotta, de nem bírta a hatalmas terhelést, és mindkét lába eltört, a jobbon nyílt törést szenvedett. Kiszakadt a biztosításból, és hárman mintegy két-háromszáz métert csúsztak, majd lelassultak, a kötelük egy kőben megakadt és hatalmas szerencsére nem ütötték be a sziklába magukat.

„Halálfélelmem volt, arra gondoltam, hogy ezt biztosan nem éljük túl – mondta Hajdú Péter. – Ott feküdtünk, síri csönd volt, délután három óra elmúlt, már szürkülni kezdett az ég, egyre sötétebb volt. Mozgatni kezdtem a végtagjaimat, hogy nem bénultam-e le, a gerincem megúszta-e. Szerencsére rendben volt, de a vállam kiugrott, furcsán fájt a nyakam, és felületi sérüléseket is szenvedtem, amelyek ijesztők voltak ugyan, de nem olyan vészesek.”

Kiabálni kezdett, de másodszor sem kapott választ, mire felkelt és felsétált Zsolthoz, aki halálsápadt arccal nézett vissza rá, és azt mondta, azt hiszi, eltört a lába, ami teljesen mozgásképtelenné tette. Közben a harmadik mászó is felállt, láthatóan sokkos állapotba került, de egy-két karcolást leszámítva semmi baja sem esett. De mivel jelezte, hogy rosszul érzi magát, Péter egy karabinerrel felakasztotta a nyakába a sérült karját, feltette a fejlámpáját, és elindult egyedül lefelé a hegyről térerőt keresni és segítséget hívni.

Nem volt könnyű a taposás a hetven-nyolcvan centis hóban, ráadásul esni kezdett a hó, és jött fel a köd. Százötven méter után megtalálta a saját lábnyomaikat, így rájött, hogy megtett egy kört. Szerencsére azonban volt egy kis térerő a telefonján, így azonnal hívta a többieket, de senkit nem ért el – nyilván nekik sem volt térerejük.

Ezután Hajdú Péter felhívta Bencze Zsoltot otthon, aki értesítette a szlovák hegyimentőket, és a segítségével Mécsék is meg tudták határozni, hol történt a szerencsétlenség. Azonnal elkezdtek sietni feléjük, Mécs ért oda elsőként, stabilizálta a legsúlyosabb sérült, Erőss Zsolt helyzetét, a kitisztuló időben pedig a többiek is megtalálták a fejlámpájával egy sziklán ülő Hajdút. Az időjárás és a terep miatt a helikopteres mentés lehetetlen volt, és a kezdeti telefonos kommunikáció sem volt tökéletes. A mentők félreérthették a helyszínt, mert először az Omladék-völgybe mentek, ahonnan a trió elindult, így csak este tíz órára értek át a Sárkány-völgybe.

Forrás: Szlovák Hegyi Mentőszolgálat

Összeszerelték a hordágyakat, majd feltették rá a sérülteket, és onnan számítva a nehéz terepen három-négy óra alatt értek vissza a menedékházhoz, ahonnan még egy óra volt a poprádi kórház, mert azonnal tovább is vitték őket. Hajdú Péter vállát altatás mellett rakták vissza, de a sérülése súlyosabb volt, mint gondolta, eltört az ötödik és a hatodik nyakcsigolyája, így fél évig tartott, míg teljesen felépült. Rögtön visszatért a túravezetéshez, de a tapasztalat miatt már másképp nézett sok mindenre, azóta kevesebbet kockáztat, kétszer is átgondol mindent.

A MENTÉS

Miközben Erőss Zsolt harmadmagával lavinabalesetet szenvedett, a tapasztalt magashegyi mászó, az ugyancsak túravezetőként dolgozó Mécs László és csapata a szomszédos Tátra-csúcsra mászott fel. A csúcs elérése után igyekeztek lefelé, mert még sötétedés előtt szerettek volna visszaérni a Poprádi-tó partján álló menedékházba. Közben esni kezdett a hó, felhős lett az ég, és a hőmérséklet mínusz tíz fokra süllyedt.

„A hegy aljában csörgött a telefonom, egy budapesti ismerősöm hívott, és elmondta, mi történt Zsoltékkal – idézte fel a történteket Mécs. – Mivel a csapatot a többieknek le kellett vinniük a házba vezető turistaúthoz, egyedül indultam el feléjük, és a sötétben meg is találtam őket. Zsoltot elláttam, Peti és Marci járóképes volt, viszont kiderült, hogy nem ott voltak, ahol a mentőknek először mondták, akiknek ezért újra kellett szervezniük magukat, amit telefonon tisztáztam is velük.”

A karintiai kikapcsolódásról további részleteket tudhat meg a Csupasport magazinból. A 116 oldalas kiadvány kapható az újságosoknál és megrendelhető lapozgatós formátumban is.

A baleset igen eldugott helyen történt, amelyet nem volt könnyű megközelíteni, hiszen nem vezet oda turistaút. Az igen nagy, mintegy negyventagú hegyimentőcsapat fele hivatásos volt, a másik fele önkéntesekből állt. Mivel úgy kellett őket gyorsan összeverbuválni, a baleset után öt és fél órával indulhatott meg a mentés. A mentők ráadásul a Poprádi-tótól direkt úton jöttek fel, ami nehézzé tette a haladást.

Először egy öt emberből álló előőrs érkezett meg a helyszínre, amelynek tagjai elkezdték összeszerelni a mobil hordágyakat, a mentésben tevékenyen részt vevő Mécset pedig megkérték, hogy figyelje a hegyoldalt, nehogy újabb lavinák induljanak el, aminek ilyenkor fennáll a veszélye. Érkezés után mintegy harminc-negyven perccel kezdték el a mentést, lefelé nehéz terepen, egy-két méteres, hóborította kőtömbökön kellett haladniuk és törpefenyőkön átvágniuk.

„Egymást váltva hat-nyolc ember cipelt egy hordágyat. Eleinte nem akarták engedni, hogy én is beszálljak, csak később csatlakoztam, mivel a hat órán tartó szállítás rengeteget kivett az emberekből, és az utolsó órában mindenki nagyon elfáradt – mondta Mécs László. – A menedékháznál már mentőautó állt, azonnal a poprádi kórházba szállította a sérülteket. Másnap kora délután többen meglátogattuk és biztattuk őket.”

Erőss Zsolt még a menedékháznál injekciót és infúziót kapott, majd néhány napot a poprádi kórházban töltött. Állapotának stabilizálása után Magyarországra, a Péterfy Sándor Utcai Baleseti Központba szállították, és az orvosokkal konzultálva egyre inkább úgy látszott, térd alatt amputálni kell a bal a lábát. Ennek előzménye, hogy az 1999-es Nanga Parbat- és a 2008-as Makalu-expedíciókon is fagyást szenvedett a bal lábfején, a Magas-Tátrában történt baleset során pedig ugyanezen a lábán szenvedett nyílt törést, amely során az ütőér is megsérült, így veszélybe került a végtag vérellátása.

Ez leszűkítette a döntési lehetőségeket, és egy orvosi konzílium összehívása után határoztak az amputáció és a protézis mellett, miután az orvosok azt mondták, hogy ebből egészséges láb már nem lesz, egész életében bicegni fog vele. A döntést persze Erőss Zsolt hozta meg, de nemigen volt más választása.

Téves az az itthon elterjedt vélemény, amely szerint azért vágatta le a lábát, hogy mászhasson. Az igazság az, hogy nem tudott volna normális életet élni vele, ha meghagyják, így az volt a fő szempont, hogy miután felépül, teljes életet élhessen.

Akkor még nem az volt a fő kérdés, hogy ezzel tud-e újra hegyet mászni, hiszen ő is tudta, azt a jövő dönti el. A jövő el is döntötte, hiszen Erőss Zsolt visszatért a nyolcezresek világába, és egészen a 2013-as, a Kancsendzönga lejtőin bekövetkezett haláláig vezetett expedíciókat a Himalájába.

Műlábbal nyolcezres csúcson

„Amikor meghallottam, hogy mi történt, az első gondolatom az aggodalom volt, és hogy remélem, jól vannak – mondta Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat vezetője, amely Erőss Zsolttal a soraiban már 2003 óta vezetett sikeres vállalkozásokat a Himalájába. – A műtét után valamelyik nap ültünk bent Zsolt kórházi ágyánál Szendrő Szabolccsal, Babcsán Gáborral és Mécs Lászlóval, Zsolt pedig azt mondta, hogy egész jól érzi magát. Én erre rávágtam, hogy akkor szeptemberben irány a Cso Oju. Ezzel akkor persze még csak viccelődtem, de két hónap múlva tényleg így határoztunk, amikor Zsolt elkezdte a tornát meg az edzéseket, és egyre elszántabb lett.”

Azért választották a 8201 méter magas Cso Ojut, mert csak egy napot kell gyalogolni az alaptáborig, és technikailag sem olyan nehéz, így alkalmas lehet a visszatérésre. Erőss Zsolt 7400 méterig jutott, de felszínre kerültek az elsősorban a műláb rögzítésével, a pihenéssel és a csonk törölgetésével kapcsolatos problémák. Az expedíció után tervezték meg Zsolt végleges protézisét, amellyel 2011-ben feljutott a 8516 méteres Lhocéra, 2013-ben pedig a 8586 méteres Kancsendzöngára, amelyen ereszkedés közben társával, Kiss Péterrel együtt életét vesztette.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.