Férfi? Nő? A hegy nem tesz különbséget

2009-ben jutott fel először a Mount Everestre Ugyan Anita, aki egy évvel később ezt megismételte. Az első magyar nők között volt, akik nyolcezer méteres hegycsúcson álltak, és négy nyolcezresével a legsikeresebb honi hegymászónő.

Emlékszik rá, hogyan kötött ki a hegymászás mellett?
A sport mindig is része volt az életemnek. Versenyszerűen atletizáltam, magasugró és középtávfutó voltam, később a Testnevelési Egyetemen végeztem. Nyíregyházán születtem, húszéves lehettem, amikor a városban találkoztam sziklamászókkal, és mivel jó kis társaság volt, velük tartottam. Egyrészt nagyon szerettem magát a fizikai tevékenységet, másrészt végig kint voltunk a természetben, és megtetszett a kettő ötvözete.

Hogyan keveredett az ezredforduló környékén a magyar expedíciós hegymászás élbolyába?
Pesten, az Excelsior hegymászóklubban tanultam meg a technikákat, és benne maradtam a fősodorban. Viszont, visszagondolva, nekem nem voltak határozott céljaim, hogy szeretnék feljutni erre és erre a hegyre. Inkább újra és újra adódtak lehetőségek, ahová el lehetett utazni és mászni, én meg úgy voltam vele: miért ne? Így keveredtem először egy nyolcezres hegyre a Himalájában, tagja voltam a Klein Dávid által szervezett Broad Peak-expedíciónak kétezerben. A mászás többi ágát is szerettem, de idővel egyre inkább úgy éreztem, hogy az expedíciós hegymászás a szívem csücske.

Milyen előzményei voltak az expedíciózásnak?
Sokat voltunk a Tátrában és az Alpokban, és megmásztuk az 5642 méter magas Elbruszt a Kaukázusban, ami persze nem ugyanaz, mint egy nyolcezres, de mégiscsak magashegy. Sohasem volt nagyobb akklimatizációs problémám.

A Broad Peakre kétezerben két magyar is feljutott, Mécs László és Ács Zoltán. Önöknek miért nem sikerült?
Nedeczky Júliával másztunk egy párban, 7450 méter magasra jutottunk, de rossz volt az idő, ezért nem tartottunk a fiúkkal, hanem másnapra terveztük a csúcstámadást a többi csapattaggal. De keresztülhúzta a számításainkat egy lavina, amely elvitte az egész tábort, és le kellett vonulnunk.

Egy év múlva meg már jött is az első Mount Everest-expedíciója.

Nagy lehetőség volt, hálás vagyok, hogy ott lehettem. Akkor még nem volt olyan könnyű ezeket a vállalkozásokat megszervezni, magunknak kellett rá összeszednünk a pénzt, ami nem mindig sikerült. Sok energiát elvesz a mászóktól, hogy szponzort és támogatót keressenek, és bizonytalanul nehezebb a kitűzött célra koncentrálniuk. Pláne, ha nem sikerül az anyagi hátteret megteremteniük, s nem sikerül elérniük a céljukat sem.

Kilenc expedíción vett részt. Melyik a kedvence, és melyik volt a legnehezebb?
A kettő nekem ugyanaz volt. A 2007-es expedíció a Magyarok a világ nyolcezresein sorozattal, amikor két héten belül két nyolcezresre is feljutottunk: a Gasherbrum I-re és a Broad Peakre. Akkor azt éreztem, hogy elértem, amire képes voltam fizikailag és mentálisan. Egy szezonban két nyolcezrest elérni világszinten is kevés nőnek sikerült, nálunk meg rögtön háromnak is. A női mászások szerintem nincsenek úgy értékelve, mint a férfiakéi, pedig a magashegyeken, ahol sokáig kell szélsőséges körülményeket elviselni, a fizikai és pszichés terhek aránya eltolódik, a nemek közötti különbségek is csökkennek. A hegy nem tesz különbséget nő és férfi között. A hegymászás valójában önző sporttevékenység, sohasem a hegyet, hanem önmagunkat kell legyőzni.

Hét év után visszament az Everestre, ráadásul egyedül. Miért?
Szerettem volna visszamenni az Everestre korábban is, de a sikeres 2002-es vállalkozás után nem indult olyan magyar expedíció, amellyel mehettem volna. Amikor negyvenéves lettem, ezt életkori határnak tartottam, és úgy voltam vele: nem érdekel, akár másokkal, akár egyedül, de visszamegyek, és elindultam a saját utamon.

UGYAN ANITA NYOLCEZRESEI
Gasherbrum II (8035 m), 2003. 08. 19.
Gasherbrum I (8080 m), 2007. 08. 29.
Broad Peak (8051 m), 2007. 08. 11.
Mount Everest (8850 m), 2009. 05. 21.
Mount Everest (8850 m), 2010. 05. 17.

Sikerült is feljutnia 2009-ben, első magyar nőként. Egy év múlva miért tért vissza?
Kizárólag az motivált, hogy oxigén nélkül jussak fel. Kétezerkilencben a csúcstámadást eredetileg későbbre terveztük, de mivel tudtuk, hogy nem lesz több időjárási ablak, már nem tudtam akklimatizációnak felhasználni, ezért úgy döntöttünk, felmegyek a csúcsra oxigénnel. Egyébként kicsit úgy érzem, mintha az oxigénnel és a nélküle mászást nem a helyén kezelnék.

Pontosan mire gondol?
Manapság minden magashegyi mászást ez a kitétel kísér szinte kötelezően: „oxigén és serpák segítsége nélkül”. Pedig minden próbálkozást becsülni kellene, mert az is óriási teljesítmény, ha valaki oxigénnel jut fel az Everestre, nem szabad kisebbíteni ezeket az eredményeket. Én kizárólag az Everesten használtam pótlólagos oxigént, és egyáltalán nem bánom, hogy így sikerült feljutnom. Persze szerettem volna oxigénpalack nélkül véghez vinni, de az Everestnél a magasság már annyira a kritikus határ fölött van, hogy nagyon nagy kockázatot kell vállalnia annak, aki oxigén nélkül akar feljutni. Az oxigénhiány ugyanakkor csak egy a nehézségi tényezők közül – ott a hajnali kelés, a mínusz húsz-harminc fokos hideg, a gyomor- és fejfájás, a lassú mozgás, a tízórás mászások felfelé.

Érzett erőt magában, hogy oxigén nélkül is feljusson?
Persze tudtam, össze kell jönnie mindennek, hogy sikerüljön, de belülről úgy éreztem, ha jól akklimatizálódom, képes leszek rá. Ma már annyira népszerű a himalájai hegymászás, hogy a hegyen való mozgás is megváltozott – a normál utakon szinte lehetetlen serpák segítsége nélkül feljutni, hiszen mindenhol ott vannak. Kifeszítik a köteleket, amelyeket aztán mindenki használ, bár az ekkora hegyeken mindig van másik útvonal.

A két Everest-mászása közül melyik volt a nehezebb?
A kétezertízesnél torokgyulladásom volt, ami sokáig jelentéktelennek tűnt, de az extrém magashegyi körülmények között az ember szervezete nem úgy működik, mint tengerszinten. Egy apró betegség sokszorosára „nő”, és sokkal lassabban gyógyul, mint lent. Ahogy kétezerkilencben, kétezertízben sem volt minden százszázalékos a sikerhez, de ezúttal nem a külső körülményekkel volt a gond, hanem velem. Szeretek elmenni a képességeim határáig, de kétezertízben nem volt értelme, hogy megkockáztassam, és oxigén nélkül vágjak neki. Ha megteszem, könnyen lehet, hogy nem is jöttem volna vissza a hegyről.

Mi történt pontosan a kétezertízes expedíción?
A torokgyulladásom egyre rosszabb lett, összeszűkült a légcsövem, és a csúcsról leereszkedésnél egyre romlott az állapotom, el is veszítettem az eszméletemet. Egyedül az Everestnél áll fenn az említett kritikus magasság: 8600 méter felett az ember kerülhet olyan állapotba, hogy már nem tud lejönni. Annyira drasztikusan, olyan hirtelen jön ez a rossz állapot, hogy nagyon nehéz megtalálni azt a szűk mezsgyét, amely még járható. Ez egy kisebb nyolcezresnél nem feltétlenül van így.

Nem akart még egyszer visszamenni az Everestre, hogy újra megpróbálja oxigénpalack nélkül?
Gondoltam rá, és szívesen vissza is mentem volna, de kétezertizenegyben megszületett a kislányom, Viktória, és másképp alakult az életem, kilenc évig az Egyesült Államokban éltem a családommal. Utána már nem erőltettem a himalájai hegymászást, mert mindig is azt gondoltam, hogy egy expedíciós mászásnál százszázalékosan ott kell lenni. Márpedig ha családod van, ezt már nem tudod megtenni. Más a saját életedet kockára tenni, és más, ha már magadon kívül is van mit veszítened. Ebben nagy eltérés lehet a női és férfi mászók között, mert az anyaság érzése magasabb korlátokat emel.

Akkor nem is akar visszatérni a Himalájába?
Még az is előfordulhat, mert a szívem vinne a világ legmagasabb hegyei közé. De nem sajnálom, hogy másképp alakult, hiszen a gyereknevelés is jó kis expedíció! Folyamatos kihívás és boldogság. Már az is életre szóló élmény, ha az ember egyetlen nyolcezresen állhat, én pedig voltam négyen is, az Everesten ráadásul kétszer.

Azért valamilyen kapcsolata csak van a hegyekkel.
Legfeljebb rövidebb szikla- és jégmászóutakra tudok elmenni, de idővel biztosan több időm lesz erre is. Ez mégsem egy expedíció, amikor két-három hónapra eltűnik az ember. A sport szeretete mindig bennem volt, a vágy, hogy valamit csinálni kell a szabadban, legyen az futás, kerekpározás vagy mászás. Ha lehetőségem van menni, most sem habozok, hanem indulok. A Himalája hegyei pedig mindig ott lesznek, oda mindig vissza lehet térni.

Megjelent a Nemzeti Sport 2019. augusztus 31-i számának Hosszabbítás mellékletében.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.