Forrástúrán a Gerecsében

Ranzinger Vince-kilátó, Szelim-lyuk és Turul szobor. Forrásvizek megkóstolása, valamint találkozás a seprűkkel. Egy huszonhét kilométeres teljesítménytúra is bőven tartogathat élményeket.

Régi adósságomat törlesztettem április első szombatján, régóta nem voltam szervezett teljesítménytúrán. Tavaly legutoljára Gödöllő környékét jártam be este, ami néhány héttel a Kinizsi Százas teljesítése után nem volt egy minden szempontból átgondolt döntés, de nem bántam meg. A túrázási kedvem azóta kissé csökkent, nehezen vettem rá magam arra, hogy ismét szintidőre menjek valahol; ezért is jött kifejezetten jól, amikor bátyám és öcsém egy közös beszélgetés során felvetette, együtt kellene mennünk valamikor. Először az április végi MATT túlélőtúrát néztük ki, de aztán inkább váltottunk, így esett a választásunk egy Budapestről vonattal könnyen megközelíthető helyre, Vértesszőlősre, ahol a Magyarországi Forrástúrák a Gerecsében rendezvény középtávján (26 km, 730 m szintemelkedés) indultunk el…

1. ellenőrzőpont, János-forrás

A rajtot nem kapkodjuk el, a 8–10.30-as idősáv végét célozzuk be, aminek praktikus okai vannak: szombaton mindnyájan szeretünk aludni. A nevezésnek helyszíne egy kocsma, ennek megfelelően testvéreim sörrel indítják a hidratálást, én azonban allergiás vagyok rá – az első kortytól elkezdek tüsszögni –, így maradok a kulacsomba töltött teánál. Az indulást kényelmesre vesszük, az első ellenőrzőponthoz, a János-forráshoz nem is nézem, milyen tempóban érkezünk, de van egy olyan érzésem, hogy nem túl gyorsan. A forrás vize éppen csak csordogál, de nem azért jöttünk el ilyen „messzire”, hogy ne kóstoljuk meg – egy-egy kortyot mindenki iszik belőle. Én igyekszem úgy ügyeskedni a sorral, hogy a mellettünk lévő hatalmas fekete kutya elé kerüljek – sikerül –, nem igazán szeretnék az általa „összelefetyelt” csőből inni.

Ranzinger Vince-kilátó

A második ellenőrzőponthoz már egy kis mászásra is szükség lesz, az ugyanis a Turul-emlékműnél található, és előtte fel kell jutnunk a Ranzinger Vince-kilátóhoz, majd onnan a Szelim-lyukhoz. Az öt kilométeres táv nagyjából 300 méter szintkülönbséget jelent, de amikor az ember friss, ezzel nem igazán foglalkozik – mondanám, ha nem töltöttem volna több hónapot túrázás nélkül, így viszont kiütközik kissé megcsappant állóképességem.

A kilátó egy impozáns fémépítmény, de én csak a földről csodálom. Tériszonyom – ha a sörallergia nem lenne elég – miatt nem hiszem, hogy jó ötlet lenne végigmásznom a felfelé vezető lépcsősort. (Hasonlóval egyszer megpróbálkoztam az Eiffel-toronynál: az első szintre feljutottam, utána viszont megremegett a lábam.) Bátyám és öcsém nekivág, én meg – gondoltam – addig is készítek néhány képet. Ám alig kattintok párat, már jönnek is vissza. Szűken lehet csak haladni, sokan vannak – jönnek a kifogások. Na persze…

Továbbindulunk a Szelim-lyuk felé, de elvétjük az irányt. Egy amúgy nagyon jól kiépített tanösvényen lépkedünk, de amikor kis idő elteltével az egyik táblán az áll, hogy a Turul-emlékmű 0.4 km, egyértelmű lesz a tévedés. Szerencsére tavaly jártam a környéken, így ráismerek a helyes útra, és hamarosan odaérünk a védett barlanghoz, amelynek különlegessége, hogy felül két helyen is nyitott, belülről pedig csodálatos panoráma nyílik Tatabányára és az egész környékre. A barlangnak két bejárata is van, az egyikhez lépcső vezet le, a másikhoz kicsit mászni kell a Kő-hegy sziklafalának oldalában. Előbbinél megyünk be, utóbbinál jövünk ki, nem mondhatom, hogy őszinte örömömre. A tériszony kissé itt is hatalmába kerít, de legyőzöm, így meglehetősen látványos úton közelítjük meg a turulszobrot.

A Szelim-barlang „ablaka” a világra

Ahol csak ámulok és bámulok, milyen változások történtek, mióta legutóbb itt jártam. Jópofa padok és asztalok várják a kirándulókat, szinte mindegyik mellett tűzrakóhellyel, „beépített” bográcsállvánnyal. Az egyik asztalt elfoglaljuk, előkapjuk az otthonról csomagolt szendvicseket, és komótosan nekiállunk falatozni. Itt nézem meg először jobban az időt. Majdnem két óra telt el a rajt óta, és alig haladtunk hét kilométert, ami elég gyenge! Nemcsak én gondolom így, hanem a seprűk is (ők indulnak utoljára, gyűjtik össze azokat, akik kicsúsztak a szintidőből; ha elérnek, és az ő tempójukat sem tudod tartani, akkor vége a dalnak), akik kedvesen megkocogtatják a vállam, és megkérdezik, hogy mi a teljesítménytúrán vagyunk-e. Egymásra nézünk, megállapodunk, hogy itt az idő kicsit összekapni magunkat, és indulunk tovább.

2. ellenőrzőpont, Turul-emlékmű

Következő ellenőrzőpontunk a Bundschu-kút, ahová valamivel kevesebb mint öt kilométer az út. A turulszobortól lefelé indulunk, a tempót is fokozzuk. Amikor húsz perc elteltével hátranézek, kicsit megdöbbenek, hogy a seprűk vagy harminc méteres távolságban követnek minket, ez azt jelenti, hogy a középtáv indulói közül mi vagyunk az utolsó helyen. A szervezői jelenlét egy alkalommal azért hasznosnak bizonyul. Amikor egy útelágazásnál azon filozofálunk, merre tovább, már érkezik is a hátunk mögül az útmutatás: „Jobbra!”

Kísérőink még egy ideig „velünk tartanak”, de amikor belefutunk egy feltűnően jókedvű csapatba, akik törkölypálinkát iszogatnak, és kiderül, hogy ők is a középtáv teljesítésére vállalkoztak, leszakadnak. Hogy a pálinka említésének hallatára, vagy egyszerűen csak megpróbálták továbbindulásra bírni a túrázó brigádot, nem tudjuk meg, mert később már nem találkozunk velük. A Bundschu-kutat azonban elérjük, begyűjtjük a jól megérdemelt pecsétet az itinerünkbe, feltöltöm kisebb műanyag palackomat friss vízzel, majd sétálunk tovább.

3. ellenőrzőpont, Bundschu-kút

Egy szekérúton haladunk, jobb oldalt dombok, bal oldalt mezőgazdasági terület. Az út Vértestolnára vezet, amelyet bőven van időnk szemügyre venni. Rengeteg az új építésű családi ház, amelyek csodás kilátást kínálnak a Gerecse hegyeire, szabályosan irigylem az olyan családokat, akik ilyen helyen élhetik mindennapjaikat. A városból kifelé menet, a futballpályánál egy frissítőpontra bukkanunk, kedves segítők fogadnak, és kínálnak meg zsíros vagy májkrémes kenyérrel, süteménnyel és csokoládéval. „Vegyetek bőven!” – mondják, és szívesen teljesítjük a kérést. Az idő úgy fél három környékén jár, az indulás óta nem sokat ettünk.

A túrának már csak két nehezebb szakasza van hátra, az egyik éppen a frissítés után következik, a kaptatón felmászni tele hassal egyáltalán nem esik jól. Ki is veszi az erőnket, amíg felfelé kell menni, egyetlen szó nem esik köztünk, mindenki befelé figyel. Jómagam a célba érkezésünk várható idejét igyekszem kikalkulálni. Nem török egyéni rekordra, mindössze a hétórás szintidőből nem szeretnék kicsúszni, de annyira azért nem vagyunk lassúak. Hideg-kúthoz, a középtáv utolsó forrásához érve újabb pecsét vár, azt begyűjtve nem időzünk sokat, nekivágunk az utolsó emelkedőnek. Ez a Szent Péter templomromhoz vezet, a helyszín a Kinizsi Százasból ismerős, ez már a táv vége felé található, a kilencvenedik kilométer körül. Tavaly ideérve teljesen hulla voltam, de tudtam, hogy ha törik, ha szakad, be fogom fejezni.

4. ellenőrzőpont, Hideg-kút

Ezúttal azonban más a helyzet, teljesen frissen indulunk tovább a túra befejező szakaszára, amely a Kinizsivel ellentétben nem Tatára vezet, hanem vissza Vértesszőlősre. Az idő változó, néha csepereg az eső, de egyetlen hosszú ujjú túrapólóval egész nap kényelmesen elvagyok. Az utat nem lehet eltéveszteni, hat és fél órával az indulás után ismét a rajtnak helyet adó sörözőben vagyunk. Díszes oklevél és felettébb impozáns jelvény a jutalom, valamint a jól megérdemelt fáradtság és a tudat: én és a túrázás ismét egymásra találtunk.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.