Az orvos azt hitte, Mányoki nem éli túl

Mányoki Attila majdnem belehalt a kísérletbe, hogy átússza az Északi-csatornát, felébredve mégis arról beszélt, úgy érzi, újabb lehetőséget kapott, hogy teljesítse a feladatát.

Jó egy hete próbálkozott meg Mányoki Attila az Északi-csatorna átúszásával, hogy az Ocean’s Seven-sorozat utolsó láncszemét is beillessze a sorba. A tengerszoros azonban kifogott rajta, két kilométerrel a 32 kilométeres táv vége előtt feladta a kihívást, pontosabban, kísérői döntöttek így, hiszen ő már szinte magánál sem volt. Később aggasztó híreket kaptunk róla, hiszen napokig az intenzíven ápolták. Közösségi oldalán hosszabb bejegyzést írt, abból szemezgettünk.

Az úszó felelevenítette, hogy hosszú ideig kérdéses volt, pontosan mikor is vág neki a szorosnak, viszont nem érzett félelmet a feladat előtt. A vízbe szállást követően viszont gyorsan problémák adódtak.

„A víz beforgatásánál már tudtam, hogy egy medúza kocsonyás fejrészét fogtam meg, mert azonnal nagyon erős, intenzív fájdalmat éreztem az alkaromon. Benne voltam egy mozdulatsorban, amit nem tudtam megszakítani. Ösztönösen végigvittem. Ennek köszönhetően az erős fájdalom végigjött a karom után a nyakamon, mellemen, hasamon és végül a combomon. Sokkoló volt. Még szinte el sem kezdtem, és a kísérő hajó is még távol volt. Aztán pár tempó után az egész megismétlődött, és még mindig nem értem a biztonságot jelentő hajó mellé.

Fel sem tudtam dolgozni az első sokkot, és kaptam egy másodikat belőle. Brutális volt a fájdalom, amit ilyen rövid időn belül többször is el kellett elviselnem.

Nem állhatok meg, menni kell előre. Panaszkodni sem fogok, mert még szinte el sem kezdtem. Mire a hajó mellé értem, inkább úgy fogtam fel, hogy legalább most nem hűvös a környezet, mert ég a teljes testem. Melegem van. Beálltam a tempóra, amit megbeszéltünk, és dolgoztam. Tettem a dolgomat.”

Innentől normális tempóra állt be, ám egyre rosszabb lett a helyzet, mert nem tudott üríteni, ami normál esetben 30-40 percenként történik meg.

„Sajnos innét indult a lejtmenet. Az úszás, az ment, haladtam a megbeszéltek szerint, de a hasam elkezdett feszíteni. A felgyülemlett méreg elkezdte kifejteni hatását. Blokkolta az ürítést és az anyagcserét. A frissítéseket nem hagytam ki, mert kellett a meleg ital, pótolni kellett az elvesztett energiát, vitaminokat stb. Mivel addigra azonban »egy zárt rendszer lettem«, a bevitt anyagok nem szívódtak fel, minden csak gyűlt a hasamban. A negyedik óra környékén már többször átfordultam a hátamra, hogy könnyebbséget érezzek, mérséklődjön a hasamból áradó feszítő érzés.”

A 6. óra környékén frissítő csomagot kapott, eltávolodott a hajótól, úszott, ám a folytatásra abszolút nem emlékszik – a következő emlék, hogy felébred, és párját látja maga mellett. Mint a beszámolóból kiderült, Mányoki további négy és fél órát tempózott úgy, hogy nem emlékszik rá, mi történt, hiszen 10 óra 30 perc után szedték ki a kísérők a vízből. Bal tüdeje összeomlott, és a jobb sem festett jó képet. Mint írja, két csapat dolgozott „rajta” az Egyesült Királyság legjobb kórházában, ám a kapott adatok nem sok reményt adtak neki.

„Amikor már nem voltam mélyaltatásban, akkor is még napokig lélegeztetőgépen voltam, mert nem voltam képes önállóan lélegezni. Mosták a szervezetem, hogy a bennem eluralkodó méreg jusson ki. Hosszú, fájdalmas napok voltak. Eljött lassan az idő, hogy lekötik rólam a gépet, megpróbáljak önállóan lélegezni. A megkönnyebbülés, hogy kiveszik a csövet a számból, kissé fájdalmas volt, aminek kellemetlen érzése még mindig megvan.

Valahol a bal hónaljam alatt bevezettek egy csövet, amelyen keresztül próbált a tüdőm visszatérni a normál rendszerbe. Öt nap után megszabadultam mindentől. A fájdalom maradt bennem, de jelezte, hogy élek.

A vezető orvos mondta, hogy első este, amikor eljött a kórházból, nagyon rossz állapotban voltam, csupa olyan adattal, amely az élettel nem összeegyeztethető. Úgy gondolta, hogy másnapra már üres lesz a helyem… Nem gondolta, hogy még fog velem beszélni.”

Az egyik orvos Special Superhumannek nevezte.

Az úszó a jelek szerint az átélt traumák hatására sem áll el szándékától, szenvedélye örök. „Kaptam egy újabb lehetőséget, hogy beteljesítsem a feladatom, a célom és a szenvedélyem. Talán hamarosan hazamehetek, és csodálatos, hogy várnak otthon! Fel kell töltődnöm, mert az útnak még nincs vége.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.