Ferenczi István sokat tanult Korinthoszból

A híres magyar szabadidő- és versenysportolók legemlékezetesebb napját felidéző sorozatunk utolsó előtti részében a korábbi kilencszeres válogatott labdarúgó osztja meg a Korinthosz 160-on szerzett tapasztalatait.

A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról, Nagy Péterről, Jenkei Péterről, Maráz Zsuzsannáról, Merényi Krisztináról, Bogár Jánosról, Lehmann Csongorról, Rakonczay Gáborról és Lőw Andrásról, most pedig Ferenczi István, a ZTE FC másodedzője, korábbi kilencszeres válogatott labdarúgó eleveníti fel a 2021. augusztus 6–7-én a Szekszárd–Baja–Szekszárd útvonalon rendezett Korinthosz ultrafutóverseny 160 kilométeres távján megélt nehéz pillanatait.

„Rögtön azzal kell kezdenem, hogy ez volt életem egyik legrosszabbul sikerült versenye, amelyből ugyanakkor rengeteget tanultam. Tudni kell, hogy nagyon sokat készültem a kiváló ultrafutó, Maráz Zsuzsa hathatós segítségével, aki jó néhány hetet foglalkozott velem. Ennek köszönhetően óriási önbizalommal álltam rajthoz, és úgy éreztem, jó eredményt érek el. Azt terveztem, húsz órán belül teljesítem a százhatvan kilométeres távot, de az álomidő a tizennyolc óra volt.

Mint ahogy megszokhattuk a Korinthoszon, most is óriási kánikulában vágtunk neki a távnak. A verseny előtt két héttel kettő, de ha úgy alakult a meccsbeosztásom, akár három alkalommal is hazautaztam Zalaegerszegről edzeni Solymárra. Az út legalább két és fél óra autóval, és vezetés közben többször is éreztem, hogy gond van az ülőidegemmel. Amikor azonban kiszálltam az autóból, és futni kezdtem, mindig elmúlt a fájdalmam, így nem foglalkoztam vele különösebben.

A versenyen eleinte minden rendben ment, a megbeszélt tempóban haladtam. Hatvanöt kilométer környékén azonban teljesen begörcsölt a farizmom, és úgy éreztem, nem tudok tovább futni. Először fel akartam adni a versenyt.

Leültem egy padra, ahonnan alig bírtam felállni. Mégis a folytatás mellett döntöttem, és nyújtott lábbal kezdtem futni. Ekkor már láttam, hogy elúszott a szintidő, amelyet el kell érnem a Spartathlon-kvalifikációhoz.

Szenvedve, fura léptekkel, mint egy szerencsétlen gyorsgyalogló haladtam tovább a töltésen, igyekeztem semmire és senkire sem figyelni. Tudtam, hogy Blaskó Mihály barátom párja vár rám a bajai fordítónál. Misi barátom időközben megelőzött, és vele üzentem a barátnőjének, hogy Baján kiszállok a versenyből, mert így semmi értelme az egésznek. Aztán azon kezdtem kattogni, hogy ennyi befektetett munka után egyszerűen nem adhatom fel.

Időközben teljesen megfeledkeztem a frissítésről. Amikor Bajára értem, leültem, és szomorkodni kezdtem. Elindultam visszafelé, és tíz kilométer után úgy éreztem, teljesen nullán van az energiaszintem. Elkapott a hányinger, ezért ettem néhány falatot, de annyira kiürült a szervezetem, hogy azonnal kihánytam. Még kilátástalanabbnak láttam a helyzetemet, és egyre inkább úgy tűnt, a Korinthosz szintidejét sem tudom teljesíteni, nemhogy a Sparthatlonét.

Ekkor azonban mellém sodródott egy kerékpáros rendező srác, aki – lelkes túrázóként – azt javasolta, az addig alkalmazott gyorsgyalogló-mozdulatokkal »fussam« le a táv hátralévő részét, és így talán a szintidő is meglesz.

Megfogadtam a tanácsát, és folytattam a gyaloglást, mert egyszerűen nem tudtam futni. A százhatvan kilométerből az utolsó ötvenet így tettem meg. A végére teljesen beállt a lábam, de szintidőn belül értem célba. Ám ekkor még nem értek véget a megpróbáltatásaim. Eredetileg úgy számoltam, húsz, de inkább tizennyolc óra alatt lefutom a távot, így bőven marad időm elautózni Mezőkövesdre, ahol este a csapat NB I-es bajnokit játszott. Mivel azonban huszonkét óra harminchét percet futottam, nem maradt időm pihenésre, és gyors zuhanyzást követően azonnal autóba ültem, hogy időben odaérjek Mezőkövesdre, hiszen nekem kellett bemelegítenem a fiúkat a meccs előtt.

Amikor a szállodába értem, ahol a csapat tartózkodott, kollégáim elképedve kérdezték tőlem, mi történt velem. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, de amikor felmentem a szobámba és tükör elé álltam, láttam, hogy teljesen leégtem a napon, és úgy néztem ki, mint aki kiszáradt, és egy hete nem aludt.

Mivel volt még egy órám a stadionba indulásig, bekapcsoltam a tévét, de azonnal elaludtam. Bárcsak ne tettem volna! Alvás után elmentünk a meccs helyszínére, én pedig 35-40 Celsius-fokban elkezdtem bemelegíteni a csapatot. Végigültem a mérkőzést, majd hazavezettem Solymárra, ahol úgy kellett kivenni az autóból, annyira el voltak merevedve a lábaim. Tulajdonképpen így ért véget számomra az idei Korinthosz-kihívás, amely egy életre belém vésődött, hiszen még sohasem kellett ennyire megszenvedtem egy szalagért.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.