„Blogcsendben” voltam az elmúlt hetekben, közel egy hónapban – nem mintha nem lett volna mit írni… A futás egy makacs gyulladás és egy erős nyirokmirigy-duzzanat miatt hektikusá és „mellesleg” fájdalmassá vált (kórház, ügyelet, egyéb finomságok), de óvatos duhajként próbáltam edzésben maradni. Majd augusztus közepén jött a családi nyaralás, amelyre úgy pakoltam be nagy áhítattal a futófelszerelésemet, hogy közben romantikus, felfedezésre váró tengerparti öblöket, homokban futást, virágzó leandereket, olajfákat és futózene helyett szenvedélyes kabócakoncertet vizionáltam…
Régi emlékképek éltek még bennem Görögországról, amelyek nem koptak meg, az ország azonban – ez az én véleményem – nyilván a válság következtében annál inkább. A szállodánk előtti sétány, a szomszédos hangulatos éttermek még turistacsalogató arcukat mutatták, pár száz méterrel beljebb futva azonban romos, elárvult apartmanházak, szeméthalmok, elburjánzott kertek mutatták: nem egészen sikerült még a talpra állás…
Ahogyan nekem sem!
Bár célomról, a félmaratoni teljesítéséről nem tettem le, a kezdeti biztató lendület után hol jobb, hol kevésbé jobb, hol „szörnyenkatasztrofálisnyögvenyelős” futásokat tudok felmutatni. Vagyis nem vagyok „százas”.
Közel egy hónapom maradt az októberi SPAR Maratoni rajtjáig, amelyet kollégámmal, Győri Ferenccel párban tervezünk lefutni (leírtam Feri, most már nincs visszaút!), s valójában fogalmam sincs, hogy a hátralévő egy hónap mire lesz még elegendő…
Aggódni azonban nem aggódom.
Augusztusban letudtam két 15 kilométert, túl vagyok egy jónak mondható 10 kilométeres tesztfutáson, és reményeim szerint két hét múlva hétvégén már 18 kilométerig is eljutok. Onnan pedig, ha nem is egy karnyújtás, de elérhető cél lehet a félmaratoni.
A hajrához érkeztem…
