Kalmár-Nagy László: aki túl gyorsan futott

Magyarország legrégebbi teljesítménytúrája, a Kinizsi Százas nem verseny, minden induló, aki a Budapestről Tatára vezető 100 kilométert 24 órán belül teljesíti, ugyanabban a díjazásban részesül. Elsőként, napnyugta előtt beérni a célba ennek ellenére nem mindennapi teljesítmény, főleg, ha ezt egy „elsőbálozó” teszi meg. Kalmár-Nagy László a megszabott szintidő valamivel több mint fele, 12 óra 54 perc alatt futott végig az útvonalon, vele beszélgettünk.

Sokat készültél a Kinizsire?

Nem kifejezetten, nem is volt biztos, hogy megyek. Az egész májusom húzósan alakult, hosszú távokat futottam, fáradt voltam. A Kinizsit megelőző hétvégén az Ultra-Trail Hungary ötvenöt kilométeres távján mentem végig, ráadásul azt vasárnap rendezték, így csak hat napom maradt a regenerálódásra. Csütörtök-péntekre szerencsére sikerült kipihenni magam, megjött a kedvem, és az is sokat segített, hogy tudtam, az ellenőrzőpontok nyitása miatt nem szükséges nagy tempót mennem.

A mezőny végén rajtoltam, de így is akadt, ahol várnom kellett. A Nagy-Getére például én kísértem fel a pontőrt. Felállította az asztalát, lepecsételt, aztán elengedett.

A Szent Péter templom romjához szintén túl hamar értem oda. Ha nem kellett volna figyelni az ellenőrzőpontok nyitására, másfél-két órával is gyorsabb lehettem volna.

Elsőként értél be a célba. Mikor tudtad meg, hogy te vagy a mezőny élén? Foglalkoztatott ez egyáltalán?

Koldusszállásnál mondták, hogy én vagyok az első odaérkező. Addig egyáltalán nem foglalkoztatott, onnantól azért igen. Úgy voltam vele, hogy a maradék húsz kilométert már megtolom, hadd menjen a tempó. Végül sikerült kilenc előtt pár perccel, még világosban beérnem. Mindezt úgy, hogy több alkalommal rossz irányba fordultam, ezáltal legalább négy kilométer pluszt tettem bele a távba. Az eltévedés nem szokott bosszantani amúgy, a legtöbb terepfutóversenyen előfordul.

Sűrűn futsz ekkora távokat?

Nem igazán, százasból ez volt az első. A családdal Telkiben lakom, a környéken edzem, az összes hegyet és útvonalat rendszeresen bejárom. Öt-hat éve kezdtem a terepfutást, azelőtt küzdősportot és különféle technikai sportokat űztem, gyerekkoromban pedig atletizáltam. Most ebben találtam meg magam, momentán ez a legnagyobb élmény, amit kapni tudok a sporttól. A triatlont is szeretem még, de nem vagyok nagy úszó. A Kinizsit a feleségem csinálta meg néhány éve, azóta mindig a fejemben volt, hogy jó lenne egyszer nekem is indulnom. De túrázni nem tudnék, mert iszonyatosan elfáradnék benne. A száz kilométer lesétálását nagyon durvának tartom. Inkább futok, azzal hamar megvagyok.

Milyen felszerelést vittél magaddal, hogyan frissítettél?

Nem sok mindent, lezseren szoktam készülni. Volt nálam két kulacs, az egyikben porból készült energiaital, a másikban víz. Vittem még sótablettát és magnéziumport.

Az egész út alatt nem ettem sokat. Mogyorósbányánál banánt és jégkrémet, majd hatvan kilométernél találkoztam a családdal, tőlük szintén banánt és két palacsintát fogadtam el.

A feleségem rábeszélt még a cipőcserére, bár nem éreztem különösebben szükségét, nem szokott fájni a lábam.

A nagy tempó ellenére azért, gondolom, időnként meg-megálltál. Milyen élményeket szereztél a Kinizsiről?

Rettenetesen tetszett a hangulata. Sok emberrel beszéltem, akik ugyanolyan töltöttségi szinten voltak, mint én. Fáradtak, de élvezik, amit csinálnak. Én éppen ezt keresem, ezeket az élményeket gyűjtöm a terepfutásban.

Jövőre is indulsz?

Általában spontán döntöm el az ilyen kérdéseket. Mivel folyamatos edzést végzek, futok, kerékpározok, nem készülök külön versenyekre. A hosszabb távok annyiban különböznek a rövidektől, hogy nagyobb levegőt kell venni. Az ember agya futás közben úgyis átkapcsol. Nem számolja, hogy lement hatvan kilométer és még van hátra negyven. Megyünk, aztán majd lesz valahogy.