Eddig nem ismert sztorik Tottiról

Ha két edzés között olvasni támad kedve, a sporttémájú könyvek közül a labdarúgó Francesco Totti magyarul is megjelent életrajzi kötetét javasoljuk. Ízelítőként íme négy sztori az olasz legenda életéből.

2006-os vb-döntő (Olaszország–Franciaország)

„Alighogy beléptünk az öltözőbe, félrehívott, betuszkolt a mosdóba, bezárta az ajtót, és újra kifakadt: – Több kell, Francesco, ezeket a meccseket a klasszisok döntik el, és te vagy a mi klasszisunk. Gondolj bele, mit tettél azért, hogy itt lehess, hogy mennyit dolgoztál az elmúlt hónapokban. Adj ki magadból mindent, mert a döntő egyszeri lehetőség! A trófeát akarom, Francesco, a társaid is azt akarják, neked is akarnod kell, minden erőddel. Különben nemsokára lecseréllek.

Rövid beszéd volt, de roppant velős. Utólag visszagondolva megmosolyogtató a helyszín – a mosdó a vécékagylókkal –, persze nem volt idő tárgyalószobát keresni.”

2002-es vb (Olaszország–Dél-Korea)

„A meccs előtt is hallottunk szóbeszédeket, de egymás között sosem foglalkoztunk a találgatásokkal. Nyugodt szívvel léptünk pályára, nem zavart meg minket, hogy Dél-Korea esetleg segítséget kaphat a kárunkra.

Az első négy-öt furcsa ítélet után azonban összenéztünk a többiekkel: figyeljünk, ne könnyítsük meg a dolgát, nekik fúj. Az első sárga lapom például nevetséges volt: széttárt karral ugrottam fel, de nem találtam el az ellenfelet. Lefújta, rendben, de a sárga hatalmas túlzás: onnantól fogva, látva, mire megy ki a játék, még óvatosabb lettem. Mindezek ellenére Vieri szokásos góljával megszereztük a vezetést, az én szögletemet fejelte a kapuba, és többször is közel jártunk a második találathoz.

Úgy tűnt, nagy nehezen meg is nyerjük a meccset, igen, nagy nehezen, mert Moreno végig mintha csak a kellő pillanatra várt volna. Sajnos Korea két perccel a vége előtt egyenlített, és következhetett a hosszabbítás.

Rögtön a kiállításommal folytatom, mert nem sok mindenre emlékszem, annyira dühös voltam; de az biztos, nagy helyzeteket puskáztunk el, amelyekkel megnyerhettük volna a meccset. Szóval teljesen egyértelműen tizenegyest kellett volna kapnunk: már a koreai elé kerültem, és kapura törtem, amikor felrúgott – ilyen esetekben büntetőt kell adni. Mindig.

Nem szimuláltam, ugyanakkor semmiféle erőfeszítést sem tettem, hogy talpon maradjak. Egy ilyen fontos meccsen, ilyen kiélezett helyzetben csak kétféleképpen nyerhetsz: ha kirukkolsz valami különlegessel, vagy hibázik az ellenfél. És a koreai hátvéd hibázott.

A földön fekve hallottam a sípszót, és azt gondoltam: megvan, berúgom a büntetőt, és az aranygólszabály miatt ezzel a negyeddöntőbe vezetem Olaszországot.

De nem. Moreno nem a büntetőpontra mutat, hanem felém tart. Ne, Úristen, ne! Keresgél a zsebében. Ne! A fenébe! Sárga lap, és néhány másodperccel később felmutatja a pirosat is. Harag. Reklamálás.

Akkor éreztem először, hogy fölösleges harcolni. Dühtől ködös szemmel végigmentem az öltözőkhöz vezető folyosón, és mivel nem nyílt ki egyből az ajtó, berúgtam – a szertárosainknak kellett lecsitítaniuk, mert egyetlen koreai sem mert hozzám szólni. Reményvesztetten lefeküdtem egy padra, és úgy maradtam. Negyedórával később hallottam a diadalordítást a stadionból, és rájöttem, hogy elhúzták a nótánkat.”

Feleségével a kezdetekben

„Elegem lett az sms-ekből, felhívtam, hallani akartam a hangját. Taxiban ült, útban a milánói központi pályaudvar felé. Meg akartam mondani, hogy szerzek egy szép gólt neki, de sosem teszek olyan ígéretet, amelyet nem biztos, hogy be tudok tartani: mi lesz, ha rosszul végződik a meccs? Miután kiderült, hogy Ilary ott lesz a stadionban, és megbeszéltem Massimóval, hogy fölveszi a pályaudvaron, végre a mérkőzésre koncentrálhattam. Tizennégy ponttal gyűjtöttünk többet addig a Laziónál, ám a derbi mindig nehéz.

De nem aznap este. Futottam a Monte Mario-tribün felé, kerestem Ilaryt (Angelo és Giancarlo még fel is emelte, hogy észrevegyem, de igazából csak egy kivehetetlen csoportosulást láttam), és arra gondoltam, hogy szerencsésebben nem is alakulhatott volna: egy csodás gól, egy történelmi győzelem, Ilary először a stadionban. A »6 unica« felirat természetesen vitte a prímet a meccs után; azok az újságírók, akik régóta ismertek, megneszelhettek valamit, már csak azért is, mert látszott, hogy nagyon mehetnékem van.

– A Curva Sudra vonatkozik a felirat – mondtam.

– De a Monte Mario tribün felé mutattad…

– Viszlát legközelebb.

Azon az éjszakán együtt ünnepeltünk mindnyájan, de mielőtt hazavittem volna Ilaryt, megígértettem vele, hogy a következő este csak kettőnké lesz. A program klasszikus: először az ostiai Cinelandban egy tényleg brutális horrorfilm (nem viccelek, mindketten szeretjük a műfajt, de az a film kiverte a biztosítékot: még a címére sem emlékszem), aztán szerencsére valami színvonalasabb: vacsora az EUR negyedben, a Fungo étteremben. 2002. március 11. volt: az első csókunk napja.

Ilary elárulta, hogy már egy ideje fontolgatta, és előző nap, amikor hirtelen úgy döntött, hogy mégis eljön Rómába, gyakorlatilag lapátra tette a milánói udvarlóját.

Én attól a naptól fogva vágytam a csókjára, amikor először megláttam a tévében. Boldogok voltunk mindketten, de Ilary egy kicsit ódzkodott a sztereotípiától, amit megtestesítettünk.

– Belegondoltál? A focista és a táncoslány a tévéből: a legnagyobb olasz sablon.

– Majd mi különlegessé tesszük – mondtam.

Batistuta és Totti csatárkettőse a Roma–Fiorentina derbin

„A következő mérkőzés Batistutának igazán nehéz volt, mert a Fiorentina látogatott az Olimpicóba, amelynek kilenc évig volt első számú sztárja. Igazából el sem tudom képzelni, mit jelentene nekem a Roma ellen játszani. Gyötrelmes volna, az biztos, és akkor még finoman fogalmaztam. Tiszteletben tartottam tehát Gabriel érzéseit, annál is inkább, mert egész héten meg sem próbálta leplezni a rosszkedvét, nagyon is kimutatta, mennyire megviseli a dolog. Abban az évben a Fiorentina érdekes csapat volt: egy különc török vezette, Fatih Terim, vagy ahogy hivalkodóan nevezték, a Császár. Nagy figura volt. Csapata a középmezőnyben lavírozott, de szépen játszott, és Gabriel a régi társak szeméből azon az estén a barátságon kívül azt is kiolvasta, hogy nagyon szeretnék megmutatni neki: ha egy közepes klubtól eligazol a sztárja, az óhatatlanul kihat a csapattársakra is.

Mintha ez volna az üzenete: amíg veletek maradok, nem nyerek semmit. És ezt nem mindig könnyű elfogadni.

Nyögvenyelős meccs volt, szenvedtünk, mert már megszoktuk, hogy Batira építjük fel a játékunkat, de aznap este emberére akadt. Repka fogta, és ha néha Gabriel megszabadult tőle, rögtön másik két védő zárt össze előtte. Így küszködtünk a 83. percig, és amikor már lassan mindenki elkönyvelte a 0–0-t, Batistuta megrázta magát. Guigou, aki nem sokkal korábban állt be, fejjel továbbcsúsztatta a labdát, középen, úgy húsz méterre a kaputól a labda lepattant, Gabriel kapásból ellőtte, a bombája átszállt Nyakigláb barátom fölött – az Európa-bajnokságon neveztem el így Toldót –, és a hálóba vágódott.

Toldo talán kicsit kijjebb helyezkedett a kelleténél, három méterre a gólvonaltól, mindenesetre nem tudott hárítani, és az örömkiáltásoktól felrobbant a stadion. Odarohantunk mindannyian Gabrielhez, aki a korábbi ígéretéhez híven nem ünnepelt, egykori szurkolóira való tekintettel. Furcsa helyzet volt, mindenki ünnepelt (nincs felemelőbb egy focista életében, mint a gólokat követő tíz másodperc), csak a főszereplő nem. Bati szorosan megölelt minket, de nem szólt egy szót sem. Nagyon fontos gól volt, immár három pont előnnyel vezettük a tabellát az újdonsült második Atalanta előtt. És a hosszú ünneplés után, amikor visszatértünk a térfelünkre, hogy a Fiorentina elvégezhesse a középkezdést, láttam, hogy Bati a meze ujjával letörli a könnyeit. Nem veríték volt, tényleg könny. Az öltözőben sem ünnepelt.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.