– Mi játszódott le a fejében a baleset után?
– Hatalmas sokk ért. A gyógyszerek miatt eleinte nem teljesen emlékeztem a történtekre, de utána tudatosult bennem, hogy az addigi életem egyszer, s mindenkorra véget ért – válaszolta a 32 éves sportoló, aki a 2017-es paraatlétikai világbajnokságon 200 és 400 méteren is bronzérmes lett, majd indult a riói paralimpián.
– Vagyis jóformán mindent a nulláról kellett kezdenie.
– Teljesen. Hirtelen minden megváltozott, újra kellett tanulnom járni, úgy éreztem magam, mint egy bicegő kisgyerek. Eleinte két mankóval próbálkoztam, aztán eggyel, végül segítség nélkül, egyedül. Kezdetben nagyon féltem, hogy eltörik a protézisem, de idővel ez is elmúlt.
– Mennyi ideig tartott, mire feldolgozta a történteket?
– Volt egy pillanat, amikor hirtelen megváltozott a gondolkodásom. Rájöttem, hogy korábban nem tudtam értékelni, hogy mindenem megvan. Ha valamit elveszítesz, akár a tested egy részét, hirtelen mindent jobban kezdesz értékelni. Bármilyen furcsán is hangzik, most sokkal teljesebbnek érzem magam, mint korábban.
– Mekkora szerepet játszott a sport a felépülésében?
– Az emberek általában azt hiszik, hogy a sportnak köszönhetően menekültem meg, de ez nem így van. Már felépültem, amikor elkezdtem atletizálni, de az tény, hogy ez szinte szárnyakat adott és új távlatokat nyitott meg. Ha úgy tetszik, még erősebbé tett, és a sportnak köszönhetően még pozitívabb lett a gondolkodásom.
– Előtte egyáltalán nem is sportolt?
– Néha, akkor is csak hobbiszinten, a barátaimmal. Teniszeztünk, padeleztünk, sétáltunk a hegyekben, de egyiket sem versenyszerűen űztem.
– Ezek után miért éppen az atlétikát választotta?
– Mert azt gondoltam, ha gyors vagy, bármilyen sportban érvényesülni tudsz. Úgy voltam vele, hogy újra megtanulok futni, aztán választok valami sportot. De aztán a futóedzések kimondottan jól mentek, az edzőm pedig elkezdte mondogatni, hogy érdemes lenne versenyeznem, ami természetesen nagyszerű érzés volt.
– Aztán épphogy kiharcolta a kvalifikációt a riói paralimpiára, jött az újabb csapás.
– Pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak, de azok után, hogy elvesztettem mindkét lábamat, ezt sokkal lazábban fogtam fel, úgy voltam vele, hogy ez egyáltalán nem akkora csapás, mint a baleset volt. Persze kemény volt, de tudtam, hogy a daganatot el lehet távolítani, és így is történt.
Minden azon múlik, hogy állsz hozzá. Búslakodsz a betegség miatt, vagy arra törekedsz, hogy boldog legyél, és élvezd azt az időszakot, ami hátravan az életedből, akármilyen rövid vagy hosszú időről legyen szó. Én az utóbbit választottam.
– Mindezek után milyen érzés volt rajthoz állni Rióban?
– Azok után, amin keresztülmentem, hatalmas ajándék volt, hogy ott lehettem az olimpián, sportolónak érezhettem magam, és a legjobbakkal versenyezhettem. Akkora élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Sara Andrés Barrio (balra) a 2017-es paraatlétikai világbajnokság 200-as döntőjében (Fotó: AFP)
– Mindemellett évekig kisgyermekeket oktatott az iskolában.
– Az elmúlt négy évben igyekeztem mindent összeegyeztetni, de ez iszonyatosan nehéz volt. A sportolók pályafutása nagyon rövid, márpedig nekem az a célom és az álmom, hogy kétezerhúszban ott lehessek a tokiói paralimpián. Nem akarom, hogy később amiatt bánkódjak, mi lett volna, ha ezt vagy azt másképp csinálom.
– Milyen volt a búcsú?
– Rengeteget sírtunk, nagyon hiányoznak. Soha nem fogták magukat vissza, ami a szívükön, az a szájukon. Emlékszem, eleinte tartottak tőlem a műlábaim miatt, de ez teljesen normális. De öt perc alatt túlléptünk ezen, és onnantól kezdve teljesen normálisan kezelték a helyzetet.
Forrás: El País
