Új közegben

DOMBI Célba értem, de alig éltem…

Lefutotta a torinói maratonit a korábbi futballista, aki blogjában megírta, milyen is volt az a három és fél óra: leginkább túl hosszú, hiszen negyedórával kevesebbet tervezett.

Vasárnap végigfutottam a 42 195 métert Torinóban. Minden a terv szerint haladt: minden nap betartottam az előírt edzésprogramot, ha éjszakába nyúlóan néztük a barátokkal az NFL-t, hajnalban Budapestre utaztam az A-licences oktatásra, este, fáradtan akkor is felhúztam a nyúlcipőt – becsületesen felkészültem. Az indulás is szerencsésen alakult, Kami nagyon várta, hogy megszülessen a féltestvére, aki végül csütörtökön világra jött, így pénteken úgy indultunk el, hogy a lányom már látta Áront!

Milánóba repültünk hármasban, a barátnőm is elkísért: szombaton felvettem a versenyzői csomagot, ettem finom tésztát, pizzát, az amúgy is jó a terhelés előtt. Este otthon játszott a Juventus, de úgy voltam vele, éjfélre érnék vissza a szálláshelyre, mégis a maratoni a fontos, meg amúgy is Milan-drukker vagyok… És aztán eljött a vasárnap. Előtte esett az eső, de aznap nem, minden rendben volt.

A kidolgozott tervek szerint 3 óra 15 perc volt a célom, be is álltam az ezt az időt kitűzők közé, megjegyeztem magamnak az iramfutókat, és gyerünk! Minden szuper volt – harminc kilométeren át. De aztán… Meghaltam. Úgy éreztem…

Azóta azon gondolkodom, mi történt. Két dolog jut az eszembe: a tervek szerint a táv második felében gyorsabb tempóban akartam haladni, de azt hiszem, az eleje olyan ritmusban zajlott, amely végül túl soknak bizonyult. Nem éreztem, hogy gond lenne, de utólag helyesebb lett volna a 3 óra 30-asok között indulni, és onnan ellépni, ha marad energia.

A másik: a frissítőpontokon rengeteg édesség volt, sós viszont semmit. A hajrában már vajas kenyeret láttam magam előtt jól megsózva, perecet, ilyesmit, szerintem ez hiányzott: ittam, fogyasztottam a zselét, ahogy kell, de azt hiszem, amire ilyenkor vágyik az ember, az hiányzik – a só elfogyott nálam. Az is eszembe jutott, bárcsak véresre törné a lábam a cipő, hogy legyen okom megállni, kiszállni, de végül életem leghosszabb tizenkét kilométere után beértem.

Néztem a kijelzőt, a táblákat: 39-nél eszembe jutott, néha fel sem tűnik, hogy négy-öt kilométert ledarálok, most azt hittem, elérhetetlenül messze a cél… Kami egyből odafutott, látta rajtam, hogy kész vagyok, vigasztalt, próbált segíteni, de vajas kenyér nem volt nála… Az idő is tükrözi mindezt: az első tíz kilométeren 4 perc 35 másodperces ezreket mentem, a második tíz kilométeren is 4 perc 35 volt az átlagom, a félmaratonim 1:36.38 volt. Harminc kilométernél jártam 2 óra 18 perc elteltével, ez még mindig 4:36-os ezres átlagot jelentett, de 74 perc kellett, hogy onnan még célba érjek, 6 perc feletti kilométerekkel. Így végül 3 óra 32 perc alatt értem célba, két perccel elmaradtam az egyéni rekordomtól, 1290 indulóból 394. lettem. A kategóriámban 264-ből a 85. helyen zártam, ami jól hangzik, de bosszant, hogy a vége nagyon nem úgy alakult, ahogy terveztem.

Kicsit lassabb kezdés, lényegesen tempósabb utolsó tíz kilométer, szerintem képes vagyok erre, és már azon agyalok: három hét múlva, magamnak lefutom újra.

Más a verseny, a hangulat, a körítés, kerestem is versenyt a hónap végén, december elején, de már nem tudok nevezni, csak nem akarom, hogy a tizennégy hetes felkészülésem kárba vesszen, és kis pihenő után lefutnám, akkor még bennem van a munka – mert meg kell tanulni lefutni a maratonit.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.