Lőrincz Olivér: A Strava-betegség

Biztos meg kell előznöm az előttem futót? Biztos kell még az a néhány kilométer, hogy kerek szám jöjjön ki a hétre? Biztos a sok like-ra kell menni? A Plandurance szakmai vezetője érdekes témát boncolgat.

Amikor éppen van egy kis időd, és úgy érzed, most rászánod arra, hogy teljesen haszontalanul eltöltsd – vagy sokszor nem is döntesz erről tudatosan, inkább csak megtörténik –, akkor szörfözöl kicsit a szósöl oldalakon. Na, ilyenkor könnyen találkozhatsz a címben szereplő „betegség” egyik típusával.

Jó, persze ez nem betegség, csak egy pszichés indíttatású, fizikailag megvalósított, majd ismét pszichés késztetésre kommunikált sportos helyzetjelentés.

Helyzetjelentés magunknak, de leginkább kifelé. Megerősítés és még inkább pozicionálás. Tudom, tudom, az egész szósöl erről szól. Önmagunk pozicionálása egy áhított szint irányába azokban a tényezőkben, amelyek nekünk fontosak.

Most már maradok ennél a megnevezésnél, hogy „betegség”. Tehát a betegség nem egyidős a Stravával, az idők kezdete óta jelen van az emberiség szocializációs folyamataiban. Mint ahogy most, úgy régebben is megtörtént, nagyon sok helyzetben fülön csíphető. Az igazi nagy hullámait viszont ebben az évtizedben generálja, hisz mostanában kapunk nagyon sok külső inputot embertársainktól valós találkozás nélkül is. Néhány évtizede a kocsma volt az egyik jellemző helye a Strava-betegségnek. Itt meséltek magukról az emberek történeteket. A történetekhez sokáig senki sem várt igazolást, a technológia még nem ismerte a fényképezőgépet, videót, GPS-t. Ma már bizonyítani is tudjuk, bizonyítani is akarjuk és bizonyítani is fogjuk úton-útfélen, napról napra egyediségünket és utánozhatatlan nagyszerűségünket. Kifelé és befelé egyaránt. Mert bizonytalanok vagyunk, jólesik a megerősítés, szükségünk van a vállveregetésre és a magasnak tűnő pozíciókra az önmagunknak gyártott, elképzelt társadalmi szegmenskéinkben.

Ezek a tényleges életünkre gyakorlatilag semmi érdemi hatást sem gyakorló álértékmutatóink. Nemcsak hogy imádjuk, de keményen meg is küzdünk ezekért nap nap után.

A társak, az ismerősök igen erősen tudnak motiválni, csak az a nagy baj, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. Már a motiváció sokszor irányító szerepet kap a cselekedeteinknél, és nem egészségesen segítő a szerepe. Óriási a kettő között a különbség. Megy a nagy licitálás minden nap minden percében. Ki a jobb, szebb, ügyesebb, erősebb, gazdagabb, gyorsabb. A sportban is.

Tél, január, hideg, köd, jég. Futás a haverokkal. Kocogósan, beszélgetősen indul, de tizenöt perc sem telik el, már valaki rángatja elöl a sort. A beszélgetés elcsendesedik, először csak csend, majd ezt a csendet zihálások törik meg. A társaság csoportpozícióját valaki vagy valakik az esetek többségében nekiállnak feszegetni. Alapozós, aerob küszöb környéki könnyű futás – szól a futó edzésterv, de hogy, hogy nem, versenytempós, hörgős félmaratoni lesz pikk-pakk belőle. Ismerős, ugye? Ezzel mi, futóedzők elég sokat szívunk, bevallom őszintén. A sportolók többsége nem képes csoportosan nyugodt állóképességi munkát végezni. Mindegyik edzésnek megvan a maga helye és szerepe a felkészülésben. A modern edzés túlnyomórészt könnyű, beszélgetős aerob munkát ír elő az állóképességi versenyzőknél. Tíz kilométer, maratoni, ultra, mindegy. Az arányok hasonlóak. Erre sok sportoló folyamatosan túltolja.

Mindennap bizonyítani akarja kifelé vagy magának, hogy ő bizony futó. Gyorsan futó. Mindennap gyorsan futó. Kár, hogy ebből lesz leginkább a fejlődés helyett egy helyben totyogás.

Margitsziget, lassan sötétedik, sokan jönnek ki futni a munkájuk után. 10-20 méterre egymás után futók teszik egyik lábuk a másik után. Józsi előtt is fut valaki, nagyjából hasonló sebességgel, mint ő. Majd valami egy pillanat alatt kattan Józsi fejében (a Strava-betegség vírusa aktivizálódott lappangó állapotából), és felvetődik benne, nehogy már előtte fusson valaki, inkább utoléri, hogy leelőzhesse. Béla, aki előtte fut, persze meghallja Józsi lépteit és lihegését, nála is aktivizálódik a vírus, nehogy már valaki leelőzze. Igaz, hogy hetente kétszer fut egy kört a Szigeten, de ő annál sportosabb, minthogy leelőzzék… Ördögi kör. Józsi és Béla egymásnak feszíti a januári alapozós időszakban az egóját, és döntésre viszi, hogy ki a jobb futó életük azon fél órájában. Ahogy a többi épp ugyanitt köröző 470 emberből nagyjából 200 biztosan ugyanígy tesz. Tök mindegy, mi az edzésfeladat, mire készül, mikor lesz a tényleges versenye, milyen terhelési előzménye van az illetőnek, és másnap milyen edzés vár rá. A lényeg az az apró, teljesen értéktelen siker, hogy épp ott ki volt a jobb a másiknál, akiről egyébként gőze sincs általában, hogy kicsoda. A psziché kielégül és megnyugszik, igen, jó vagyok. Mi több, jobb, mint XYZ ismeretlen.

A Strava-alkalmazás kiváló pszichológiai érzékkel találta meg az emberek ezen gyenge pontját. Az ész nélküli, mindennapos bizonyítási vágyat, a kivagyiságot.

A Strava-lovagok küzdőterén KOM-ok és szegmensek alapján dől el, ki a király. Már nem a felkészülés periodizált, mikro-, mezo- és makrociklusokból álló, egymásra épülő munkája a lényeg a szezon vagy egy tervezett fő verseny kapcsán. Sokkal fontosabb lett egyeseknél a napi apró megerősítés, amiért képesek vagyunk minden előző tervet felrúgni. A napi körünkben nehogy már ne menjünk rá egy szegmensre, ha épp hátszél van. Ez a jellemző attitűd. Kell a siker, ha apró és alantas is. A siker édes és bódít.

A vírusnak más gyakori megjelenési formái is léteznek. Gyakori például, amikor a sportoló napról napra legalább magának bizonyítani akarja, hogy ha ő ilyen szépen, rendszeresen sportol, akkor fejlődésben van. Napi szinten elvárás önmagától, hogy gyorsuljon. Pánikrohamot kap, ha néhány edzése lassabb a szokásosnál.

Levél megy az edzőnek, hogy nagy a baj, és gondolkodik az edzőváltáson, de minimum kivizsgáltatja magát, teljes vérkép, belgyógyászat, kardiológus, mert már a negyedik napja gyengébbek a részidői, mint múlt héten!

Pedig néha lassabban haladni, mint egyébként, teljesen normális; szervezetünk, életünk természetes haladási profilja ilyen. A fejlődést nem egyenes, felfelé mutató vonalként kell elképzelni, sokkal inkább egy EKG-görbe, le-felugráló teljesítménnyel, ami persze hosszú távon, hónapokat szemlélve felfelé tendál, de napi szinten semmi esetre sem – sőt heti szinten sem – várható stabil javulás.

Visszakanyarodva a szósöl médiához (ahol egyébként az átlagnépek leginkább csinos alakjukat, kellemes mosolyukat, divatos ruhájukat, drága autójukat, menő életeseményeiket jelenítik meg), a sportoló sokszor helyezi előtérbe nemcsak a dobogós képeit és a szép érmet, hanem a napi rutinnak feltüntetett edzés is jellemző poszttéma a maga kiszínezéseivel. Van olyan ismerősöm, aki egy éve biztos nem futott már, de ezen a télen, amikor volt egy kis hó, csak azért feljött a Szépjuhásznéhoz, hogy készüljön néhány futós kép, amivel, mint napi rutin, lehet majd like-okat vadászni. Gyönyörű az erdő, szinte mindennap itt futok, blablabla körítéssel. A komolyabb futóknak ennél persze többet kell letenniük az asztalra. A „Könnyű átmozgató kocogás” címmel megjelenített kép az óraszámlapról – ami 4.30-as átlagtempót mutat Gizinél, akinek egyébként a legjobbja 10 kilométeren 45 perc – tipikus eset. Ahogy az is, amikor az óraszámlap a lefutott kilométert mutatja, hogy a héten összejött a 150. Hurrá, és akkor most mi van? 130-as pulzusátlagom lett. Hurrá, és akkor mi van? Mi van? Mert nem ismerjük az egyéni paramétereket, a kontextust és sok egyébként fontos tényezőt, ezért ez csak egy bedobott súlytalan szám marad. 150 km… De egyébként mennyit szoktál, és a 150 milyen egyéni intenzitással történt, milyen terepen, mennyi szinttel – és még ebből sem fogjuk tudni, hogy ez sok volt vagy kevés, vagy optimális. 130-as pulzusátlagod lett? Mennyi az anaerob küszöböd, mennyi a FATMaxod, mennyi volt a táv, tegnap mit sportoltál, hány éves vagy, és úgy egyáltalán: a pulzusra bármikor osztottak valamikor, bárhol érmeket? Nem osztottak. Nem véletlenül, mert nagyjából semmilyen teljesítménymeghatározó szerepe sincs, ha nem összefüggéseiben tekintünk rá, hanem csak úgy nyersen, hogy 130.

Magyarán, nem menő sem az alacsony, sem a magas. Merthogy mi a magas, mi az alacsony, és leginkább, hogy mi az optimális, teljesen egyéni pulzusban és kilométerben egyaránt.

Azért persze ezeket a bejegyzéseket illik like-olni a felületeken, ha a haver tette fel.

A sportban azért rendeznek versenyeket, hogy akiknek kompetitív ambíciói vannak, ott ezt kiélhessék. Vannak versenyek, amelyek sebességre mennek, vannak, amelyek távra. A gyorsan futni próbáló és a sokat futni próbáló is kiélheti magát szervezett, rendezett keretek között. Már csak azért is hangsúlyozom ezt, mert az elég kínos, amikor a szósöl sztárjai a való életben mégsem úgy muzsikálnak ezeken a versenyeken, mint ahogy azt sejthetjük a Insta-, a Facebook- vagy a Strava-szegmens pozíciói alapján.

A Strava egyébként egy jól használható app. Ha megnézed visszamenőleg a szegmenseid, edzéseid, láthatod, hogy mikor és hogyan teljesítettél. Összehasonlíthatod önmagad önmagaddal. Viszont ajánlom, tedd magad privátba. Elkerülheted a szegmensekben rangsorolást, és másoknak is segítesz, hogy ne a te edzéseid figyelgessék, hanem önmagukkal törődjenek. Ez is egy jellemző probléma egyébként, hogy sokan többet foglalkoznak másokkal, mint önmagukkal.

Többet figyelik, mit csinál a másik, mint amennyit azzal foglalkoznak, hogy ők maguk mit és hogyan tesznek az életben vagy az edzéseiken.

Mindenkiről tudnak szinte mindent, ha beszélgetnek valakivel, mindig egy harmadik személyről beszélnek a másiknak. Ritkán fókuszálnak saját magukra, ritkán figyelnek befelé, pedig a mi sportunkban ezt nagyon fontos megtanulni. Kizárni a versenytársakat és magunkra, illetve a feladatra koncentrálva haladni. Mert amit befolyásolni tudsz, az belül van. Ami kívül van, azt nem igazán lehet, de ha erre figyelsz, elhúz magával, könnyen elterel a lényegről, ami te magad vagy.

Fontos leírnom, a napi kis versenyek néha elmennek, nincs baj velük. A társaság, az edzőtársak, az ismerősök – akár valósan, akár virtuálisan motiválnak – hasznunkra lehetnek. A baj akkor van ebben az esetben is, ha egyrészt az arányok felborulnak, másrészt a valóságnak nem megfelelő fényben csillogtatjuk magunkat. Ha tíz társas futásból egyszer vagy kétszer kicsit belemegyünk az iramjátékba, főleg, ha ez előre tervezett volt, teljesen rendben van. Ha volt egy jó edzésünk, és ezt megosztjuk, ha nyertünk egy szegmenst, és erre büszkék vagyunk, ez is rendben van.

A gond akkor van, ha ezek elkezdik felülírni a magasztosabb, távlati céljainkat, a tervezett munkát. Amikor az ego gyakrabban rúgja fel a tervet a kelleténél.

Amikor ezek az értékskálán alig kimutatható helyzetek kezdenek vezérmotivációk lenni. Amikor nem tudatos, tervezett cselekedeteink vannak. Amikor nem a megfontolt, tudatos énünk vezérel. Amikor például azért megyünk ki futni, hogy posztolhassunk róla. Amikor nem a munka, az edzés az alapörömforrás és mozgatórugó, hanem a sikernek tűnő like-ok. Amikor azért futunk még hat kilit az edzésterven felül vasárnap, hogy összejöjjön a heti száz, mert az olyan szép kerek, és olyan jól mutat majd a posztban. Amikor jó futóként hosszú hetünk volt, fáradtak vagyunk, nem volt tervben, baromira nem illeszkedik a mostani periódusba, sérülésveszélyes is, nem kérte az edző – de elmegyünk most januárban egy libakergető-versenyre. Mert könnyű siker, indultak nyolcan, végre egy újabb dobogós helyezés, és a kép is jól sikerült, mehet ki posztba. A szöveg valahogy így kezdődik majd: Nem volt tervben, fáradtan indultam, de az erős mezőnyben sikerült mégis helytállnom…

Az egész sport persze egy kivagyiság. Mindenki keresi a saját kitűnési pontjait. Van, aki jelmezben fut, van, aki vicceseket kommentel, és ebben éli ki magát. Itt is mindenki valaki akar lenni. Ez egészséges, normális, emberi.

Mindenki lehet is valaki. De ne engedd, hogy az apró, jelentéktelen önvállveregetések és külső megerősítésért könyörgő, nagyzolós posztok által akarjon az egód előrevinni. Tíz év múlva biztos nem emlékszel majd egyik ilyen apró, rövidke életű sikeredre sem. Ahhoz, hogy önmagadhoz hosszú távon is mérvadó értékeket adj, nem ez az út vezet. Az az út munkás, sokszor szürke, nem feltétlenül lehet csillogtatni kifelé, még filterezve sem. A hosszú távon boldogító és eredményes út következetes és türelmes, valóságra épülő és nem álmokat kergető. Nem én mondom, a sportpszichológusok. Ezért az, hogy utolérjük-e Bélát ebben a szigetkörben, vagy sem – bízom benne, hogy már érted – nem szempont, nem kérdés, nem tényező.

Utóirat: Ha van egy kis szabadidőtök, keressetek rá a Twitteren arra, hogy Stravawankers. Gyönyörű példákat láthattok arra, amiről fentebb írtam 😉

A szerző Lőrincz Olivér, a Plandurance szakmai vezetője.

Wattmérés a futásban! A Stravaban a bringások is erősek. Lehet, hogy a Strava után a wattmérés is beszivárog a futók világába? Nézd meg ingyenesen Lőrincz Olivér előadását!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.