LUBICS SZILVI NAPLÓJA (7): Sötét erdőben villogó szemek

A világ egyik legsikeresebb ultrafutója, Lubics Szilvia extrém kihívásra készül: szeptember 30-tól hét napon át a chilei Atacama-sivatag poklában fut majd – a felkészüléséről naplót ír a csupasport.hu olvasóinak.

– Speró, Speró, hallasz?!
– Hallak, Szilvi, itt vagyok!
– Speró, eltévedtem… A Börzsönyben futok éppen a Körön. Itt volt térerő, felhívtalak, mert Csipit elhagytam valahol. A Nagy Hideg-hegyre kell eljutnom, de fogalmam sincs melyik jelzésen kell mennem. Már rám sötétedett, és… Egész egyszerűen nem tudom, hol vagyok, merre járok. Speró, ha tudsz, segíts nekem valahogy eljutni a Nagy Hideg-hegyre.
– Szilvi, maradj ott, ahol vagy, mindjárt visszahívlak, elnavigállak valahogy itthonról.
És aztán a csend…
Megkönnyebülve fújtam egyet, és arra gondoltam, hogy a Börzsöny gyönyörű.

Igen, gyönyörű az erdő, ahogy átsüt a lombokon a napfény, és napközben a hegy lélegzetelállítóan fenséges – na de amikor sötétbe borul, már félelmetesen zord.

Sötét, csendes és… Egyre hűvösebb, hidegebb, ijesztőbb a lehelete. A szürkületre gyorsan ráereszkedő estében pedig már olyan mély a magány, mintha nem a hatalmas, égre törő fák között, hanem a víz alatt lennék.

Féltem.

Egy banális döntés miatt ugyanis elvesztettük egymást Takács Krisztiánnal, azaz Csipivel, akivel a múlt hét végén a szeptemberi Atacama-sivatagi verseny ráhangolásaként három nap alatt csináltam végig a százötven kilométeres kalandfutást a börzsönyi Körön.

Csipi úgy ismeri a hegyet s persze a Kört is – amelyet már többször is teljesített egymaga –, mint senki más, én viszont eddig csak egyszer-kétszer voltam a Börzsönyben futni, úgyhogy számomra vadidegen volt a táj. Pénteken tizenegy órakor vágtunk neki az első ötvenhat kilométernek a százötvenből, késő délután volt, amikor fogtam magam, és megelőztem Krisztiánt az egyik emelkedősebb részen. Elkapott a hév a felfelé vezető szakaszon, mert olyan jó volt egy kicsit begyorsulni. A lejtőn annyira nem, az emelkedőn viszont jól futok, ráadásul lelkesített, hogy a hátamon most már ott volt a sivatagi versenyre vásárolt Raidlight futózsákom, alaposan megpakolva, kitömve ruhákkal; boldog voltam, hogy nem a kényelmetlen súlymellényt cipelem végre, felszabadultam amiatt, hogy ezzel a futózsákkal valóban lehet futni is.

Na, ez a nagy nekibuzdulás volt a végzetem. Megbeszéltük Csipivel, hogy a tetőn megvárom, de ő csak nem jött. Majdnem fél óra elteltével már biztos voltam benne, hogy valamit félreértettem, és elkerültük egymást.

Így fordult elő, hogy amikor rám sötétedett, reménytelenül keringőztem az ismeretlen rengetegben. Térerőt csak imitt-amott fogott a mobilom, a túrajelzések pedig nekem itt nem segítettek, mert úgy indultam el erre a futásra, hogy végig Csipire bízom magam, s csak arra figyelek, hogy futni tudjak a kilenckilós zsákkal a hátamon.

 

S amikor már reménytelenné vált a bolyongásom, eldöntöttem, hogy felhívom Sperka Tamást (őt becézzük Sperónak), a terepfutók navigációs guruját, mert ha valaki, akkor ő a semmiből is képes varázsolni valamit – és segíteni!
– Speró, Speró, Speró! Itt vagy?! Jaj, Istenem, szemek villognak rám a sötétben!!!
– Szilvi, nyugodj meg! Őzek lehetnek, nem kell félned semmitől. Meséld el, hogy milyen terepen vagy, mi az, ami ott a hegyen most, a sötétben is feltűnő lehet…
Én mondtam, Speró pedig a számítógépe előtt ülve, a mobiltelefon segítségével elkezdett navigálni engem az egyforma fák, bokrok között, a segítség pedig csupán néhány itt-ott felbukkanó ösvény volt – képzelhetik, mit élhetett át ő, miközben próbáltam magyarázni neki, hogy hol járok… Ráadásul engem irányított, a Lubics Szilvit, aki még az eltévedése közben is képes egyre jobban eltévedni.
– Szilvi, figyelj, átkeltél már a patakon?
– Patakon?! Milyen patakon?!
– Ne viccelj! Elvileg már háromszor kellett, hogy keresztezze az utadat!
– Itt nincs… Itt nincs semmilyen patak.
Közben azért is izgulnom kellett, nehogy a fejlámpám lemerüljön, igaz, ha erre gondoltam, picit meg is nyugodtam, mert azt eldöntöttem, ha nem lesz világításom, legyek bárhol, abban a pillanatban letáborozom, bebújok az Atacama-futásra vett hálózsákomba, és átalszom az éjszakát – nappal pedig csak vidámabb lesz a világ.
– Szilvi, hogy bírod felfelé a kapaszkodót?
– Felfelé?! Speró, én most lefelé megyek…
Isten áldja meg Tamás türelmét és a helyismeretét! Talán ezekkel a beszélgetéstöredékekkel érzékeltettem, hogy velem tényleg nem volt könnyű dolga, amikor a vaknavigálásra vállalkozott, de minden kanyar, rossz irány ellenére sikerült a kísérlet, mert péntek éjjel fél tizenegykor Sperónak hála felértem a Nagy Hideg-hegyre, ahol Csipi várt rám.

Arra gondoltam, hogy ennyi futás, izgalom után úgy alszom majd, mint a tej, ehhez képest…

Csak forgolódtam, és egy kicsit fáztam, mert a hálózsákom egyik cipzáros részét nem húztam össze, s ott éreztem, hogy hűvösebb a levegő. A második nap után a pihenéssel már nem volt gond: eljutottunk Drégely váráig, és a fal melletti szélárnyékosabb, csendesebb zugban jobban sikerült az alvás, a derékaljam, a hálózsákom remekül kiszolgált.

Hanem az instant kaja…

Azzal bizony nagy a baj!

Ez a fontos szelete nem működik a rákészülésnek, jó, ha a harmadát tudtam megenni egy-egy adagnak. A második nap végén ráadásul már nem volt vizünk, némi hígított almalevet melegítettünk, majd abba szórtuk bele a kajaport, és bár az éhség és a szomjúság nagy úr, de ez a ropogós, kemény rizsszerű valami sehogyan sem finom. Ki voltunk száradva Csipivel, én a második napi futás során nem is pisiltem, s hogy ne legyen nagyobb a baj, Krisztián bevállalt egy pluszutat az egyik forráshoz, s onnan hozott végül öt liter vizet, hogy éjjel és a harmadik napi futás első szakaszára legyen mit innunk. Kemény volt.

Ami viszont jó: a kilenc kilogramm súlyú hátizsákom remekül „dolgozott” – velem együtt – a kemény terepnek mondott Börzsönyben, a 7200 méteres szintemelkedéssel együtt, s valóságos felüdülés volt így mozogni a Vértesben viselt ötkilós súlymellényben való futáshoz képest. Ez a Raidlight zsák egyterű, így arra is rájöttem, hogy a pakolástechnikámon finomítanom kell majd. Muszáj lesz nejlonozni a ruháimat, mert a Körön átizzadtam a bekészített váltópólókat és nadrágokat, továbbá vennem kell egy nagyobb övtáskát, amelyben a napi futás közben a kézre álló dolgaimat kell tárolnom. Kipróbáltam továbbá a tisztálkodáshoz vásárolt törlőkesztyűket, amelyek a három nap során remekül beváltak.

A százhatvankét kilométeres összteljesítmény pedig úgy jött ki, hogy az első nap ötvenhat, míg a második és harmadik napon ötvenhárom-ötvenhárom kilométert futottunk. Ráadásul nemcsak Csipivel teljesítettem egy-egy szakaszt, az utolsó harminc kilométerre például csatlakozott hozzám Farkasdi Edina, aki nagyszerű terepfutóként kiválóan ismeri a Börzsönyt is.

Volt társaság, volt izgalom, kis ijedtség, nevetés, gond, de így volt jó, és hálás vagyok Csipinek ezért a nagy futásért – és persze azoknak is, akik néhány kilométer erejéig csatlakoztak hozzánk. Tényleg minden egyes perc megérte, amit a Körön tölthettem el.

Viszont… Azokat a sötétben felvillanó szemeket nem feledem el egykönnyen.

(Lubics Szilvi naplója: az 1. rész itt olvasható el, a 2. részt itt találják, a 3. rész ide kattintva, a 4. rész ezen a linken olvasható, az 5. rész ez volt, a 6. résszel pedig itt találkozhattak olvasóink).

A rajtszám: 72

Csalhatatlan jele van annak, hogy a várva várt Atacama-sivatagi verseny felkészülése a hajrára fordul, ugyanis a 4 Deserts-sorozat honlapján már megtalálható az indulók névsora, sőt a „BIB-kód” is ott van már a nevek mellett. Az egyetlen magyar induló, Lubics Szilvia eszerint a 72-es rajtszámot viselheti majd, és a honlapon – www.4deserts.com – a hét nap teljesítéseinek időeredményét is követni lehet. A női mezőnyben huszonkilenc versenyző vág neki a kétszázötven kilométeres útnak, s hogy a távok legyőzése nem lesz kis feladat, azt jelzi, hogy a versenyzők a napi tíz liter vízen kívül mást nem kapnak (futóhátizsákban viszik magukkal a felszerelésüket), éjszakánként pedig nagyobb, közös légterű sátrakban alszanak. A versenytől távol, Magyarországon is rengetegen szoríthatnak majd a Chilében futók között felbukkanó 72-es rajtszámnak – elkél a szurkolás, hiszen hatalmas kihívás vár Lubics Szilviára szeptember 30-tól.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.