Úgy vágytam a sivatagra!

A világ egyik legsikeresebb ultrafutója, Lubics Szilvia extrém kihívásra készül: szeptember 30-tól hét napon át a chilei Atacama sivatag poklában fut majd – a felkészüléséről naplót ír a csupasport.hu olvasóinak.

Nem titok, újabb nagy kihívás következik a futóéletem, sőt írhatom az is, hogy az életem során: szeptember harmincadikán ott lehetek Chilében a „4 Deserts„-sorozathoz tartozó Atacama-sivatagi futás rajtjában. Még korábban egy decemberi, perui versenyt néztem ki magamnak – amúgy annak is az Atacama lett volna a terepe –, de arról az eseményről alig-alig csordogáltak az információk. Gyanús volt a nagy csend, mígnem kiderült, hogy a szervezők lefelezték, azaz százhuszonöt kilométeresre módosították a távot, úgyhogy arról a futásról inkább lemondtam. Akik a sportolói facebook oldalamon, a honlapomon és persze a csupasporton követik a velem kapcsolatos eseményeket, már tudják, ez a chilei kihívás kétszázötven kilométernyi futást jelent majd extrém körülmények között, kísérő nélkül. Habár még messze van a start időpontja – legalábbis a naptárban –, már most elárulhatom, nagyon-nagyon furcsa lesz az engem majd’ mindegyik nagy versenyemen végigkísérő és segítő férjem, Gyuri nélkül elindulni, de mennem kell, neki kell vágnom ennek az útnak, mert a sivatagi futás volt a régi álmom, nagyon vonz a kihívás. Legalább hét éve szemezek a legendás Marathon des Sables-vel, a kétszázötvenegy kilométeres szaharai ultratávval, de objektív oka volt annak, hogy idén elengedtem ezt a vágyamat, ugyanis a Marokkóból startoló versenyt áprilisban rendezték, s addigra nem lettem volna eléggé felkészült.

Hogy miért nem?

A tavaly júliusi Badwater, majd a szeptemberi Spartathlon után októberben kezdtem el a felkészülést, és bár az igaz, hogy a kétezertizennyolcas évre különleges kihívást terveztem, de a Marathon des Sables rajtja a két nagy távot felölelő ultrához túlságosan közel volt. A másik fontos szempont, hogy már inkább a kisebb létszámú, így az ismeretlenség varázsát is rejtő versenyeket keresem: a Szaharának ezerhatszázan vágtak neki, az Atacama-sivatagi futásban pedig pár százan vesznek csak részt.

Néha megkérdezik, hogy nem félek-e az ilyen ismeretlen és nagy kihívást jelentő futások előtt.

Erre az a válaszom, hogy de, picit félek, vagyis inkább egészséges, várakozással teli borzongással izgulok. A Marathon des Sables-t évekkel ezelőtt megfutotta már Frank Tibor és Lőw András, az ő elbeszélésük alapján tudom, hogy a szaharai és az ahhoz hasonló sivatagi, több napos erőpróbák során egyes pillanatokban kiszolgáltatottá, magára hagyatottá tud válni az ember. Ezen, mondjuk, nem is csodálkozom. A vízen kívül – napi tíz litert kapunk majd mi, versenyzők a szervezőktől – mindent a hátizsákunkban cipelünk majd addig, amíg az Atacamában küzdünk az elemekkel, gyanítom, hogy többségében a pokoli forrósággal. A hosszú távok a lelki erőpróbáról is szólnak, és velem is előfordult – legutóbb éppen a Badwateren valahol a féltáv környékén –, hogy egyik pillanatról a másikra rám tört a zokogás, de akkor voltak mellettem, ott volt kibe kapaszkodni, ugyanakkor ez a támasz, a mentális segítség Chilében nem lesz meg…

Szóval, igen, van bennem szorongás is, de ugyanekkora a várakozásom, a kíváncsiságom és az örömöm is, hogy mehetek, hogy a régi álmomat valóra válthatom. Amíg a fiaim kicsik voltak, ezt a futókalandot mindig elengedtem, pontosabban a lelkem, és a gondolataim egy másik polcára helyeztem át, ám most, hogy a srácok nőttek, úgy én is egyre jobban és jobban megerősödtem a kihívásra. Illetve…

Megerősödtem?

Mögöttem van már sok-sok kilométer, de most arra kell felkészülnöm, hogy mindenem egy hátizsákba pakolva „utazik” velem – a hátamon. Egy héten és kétszázötven kilométeren át.

A futások elmaradhatatlan kísérőivel, Marcipánnal, Mangóval – valamint az új útitárssal, a súlymellénnyel…

Vékony nő vagyok, meg kell tanulnom és meg kell szoknom, hogy a hosszú táv során plusz teher is lesz a vállamon.

Újabban súlymellényben is futok, úgyhogy a felszerelésemről is lesz mit mesélnem – a legközelebbi fejezetben…

Mintha a Marson futnánk

Az Atacama-sivatag az egyik legszárazabb hely a földön – írja az online enciklopédia, a wikipedia. Voltak olyan időszakok, amikor a chilei részén negyven esztendőn át egyáltalán nem esett az eső. A tizenötmillió éves sivatag ötvenszer szárazabb, mint a kaliforniai Death Valley, vagyis a Halál völgye (Lubics Szilvia 2017-ben itt futott a Badwater-ultraversenyen, s végzett negyedik helyen a női mezőnyben). Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA előszeretettel teszteli a chilei sivatagi területeken a Marskutató berendezéseit, ugyanis a szondák – csakúgy, mintha a Vörös bolygó felszínét pásztáznák – eddig képtelenek voltak bármilyen, életre utaló nyomot felfedezni az ezer kilométer hosszú és százhatvan kilométer széles Atacama túlhevült, szárazságtól porló homokos, kavicsos talajában.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.