A kitartás jutalma

Kollégánk csaknem egy teljes napon át tapasztalta, mennyire erőt próbáló teljesíteni a Kinizsit, Magyarország legrégebbi túráját. Ismét igaznak bizonyult ugyanakkor, hogy minden fejben dől el. Túrariport.

Reggel fél hat, csörög az óra. Nem valami frissen kelek, mivel előző nap majdnem éjfélig pakoltam a táskám. Mindössze harminc literes, de így is nyomhat legalább hat-hét kilót. Lehet, soknak tűnik, de ha a mellkasomnál és a derekamnál összekapcsolom a hevedert, nem érzem különösebben zavarónak. Mivel az előző napi budapesti esőzések óvatosságra intenek, odateszem a kamáslit, illetve viszek váltócipőt is. Két nyolcdecis kulacsomat feltöltöm vízzel, gyorsan átellenőrzöm a váltóruhákat, ennivalókat, gyógyszereket. Öt ötvenkor, kezemben egy fél szendviccsel lépek ki az ajtón, és mire az autóhoz érek, az is elfogy. Kicsivel később bátyámmal már Békásmegyeren várjuk a 6.45-kor kezdődő rajtoltatást.

Több száz méteren keresztül nyúlik a sor, mi egész az elején vagyunk. A hangulat remek, az indulók kedélyes beszélgetéssel oldják a feszültséget.

Ami talán sokakban nincs, de bennem igen. Eddig kétszer vágtam neki a Kinizsi Százas 100 kilométerének, egyszer sem sikerült célba érnem. Hozzáteszem, különösebben nem is készültem soha a megmérettetésre, egyszerűen tetszett a hangulat, és ki akartam próbálni magam. Hozzáállásom elsőre 56, másodjára 36 kilométerre volt elég, ezúttal azonban más a helyzet. Egy éve rendszeresen túrázom, és ezalatt a tizenöt kilométeres távoktól ötvenig jutottam. Százat azonban még sohasem mentem, és mivel legutóbb a Gerecse 50 végére is elkészültem az erőmmel, elég szkeptikusan állok a dolgokhoz.

„Ne tessék tolakodni, arra van a sor vége” figyelmeztet bátyám mókásan egy frissen érkező, hetven év körüli nénit, aki nevetve szabadkozik, hogy csak az unokáját keresi. Hogy megtalálta-e, örök rejtély marad, mivel időközben elindul a sor. A rajtidőm 6:51, ehhez a huszonnégy órás szintidőt hozzáadva könnyű kiszámolni, hogy másnap ugyanekkora kell beérnem Tatára.

A terep már az elejétől emelkedik, de nem különösebben nehéz. A széles utakon sokan egymás mellett haladunk, Budapestről kiérve pedig libasorba rendeződik a mezőny. Eltévedni lehetetlen, a tömeg visz magával.

Az első hat kilométer a maga 442 méteres szintkülönbségével meg sem kottyan, furcsa is lenne a túra elején. Nehézséget kizárólag az időjárás jelent. Az előző napi több órás esőzés ellenére a talaj nem kifejezetten sáros, a kövek azonban csúsznak, és a tűző napsütés miatt elég magas a páratartalom. Az első ellenőrzőpontra, a tizennégy kilométernél lévő Hosszú-hegyre két óra negyven perc alatt érek, ami kicsivel jobb, mint 5 km/h-s tempó. Valami hasonlót terveztem az elején, ha tartani tudnám, húsz óra alatt érnék célba. Persze hol van még a vége…

Hosszú-hegyen kaptam ezt a motiváló idézetet egy túratárstól.

A hegyekről leereszkedni a csúszós kövek miatt még nehezebb, mint feljutni rájuk. Semmi kedvem esni, ezért óvatosan haladok, a kezemben lévő túrabotokkal minden lépés előtt biztos fogást keresek. Jól is teszem, mert időnként meg-megcsúszik a lábam, és csak a bot segítségével sikerül talpon maradnom. Az ereszkedést újabb mászás követi, a túra eddig egy hullámvasúthoz hasonlít, egyenes szakasz nincs nagyon. A Pilis szerpentinje a fantasztikus kilátás miatt mindig az egyik kedvencem részem.

A szervezők rendszeresen felhívják a figyelmet, hogy tilos keresztbe átvágni az útvonalon, egy idősebb úriember mégis arra megy.

Sosem fogom megérteni, mi a jó ebben, szerintem önmagát csapja be, aki nem a megszabott útvonalon teljesíti a Kinizsit.

Mire kibosszankodom magam, elérek a Mezei halála nevű szakaszhoz, ami egy meredek, a szokásosnál valamivel több erőt igénylő emelkedő. Aki nem tudja, honnan a név, annak egy fára felerősített papír segít: Dr. Mezei István, a túra huszonhétszeres, tavaly elhunyt teljesítője nevezte el így, és azóta ráragadt. Innen már nincs messze a Pilis-nyereg, ahol az első nagyobb pihenőt tartom. Az üdítős standnál nem tudom megállni, hogy ne vegyek egy félliteres kólát, és a négy magammal hozott szendvicsből tíz perc alatt kettőt gyorsan eltüntetek. Ha belegondolok, hogy dél fele jár az idő, és egy kis sós ropogtatni valón kívül indulás óta nem ettem semmit, éppen idejében jön a frissítés.

Továbbindulva villan be, hogy a vizet elfelejtettem pótolni, de nem aggódom, mivel eszembe jut, hogy Kesztölcön az egyik családi ház előtt hagyományosan kinn áll két kislány, akik a kerti slaggal önzetlenül frissítik az arra járó vándorokat. Bő egy óra alatt már náluk vagyok, nagy mosoly kíséretében töltik tele a kulacsaimat. A tempómat számolom fejben, ami továbbra is 5 km/h feletti, csak így tovább…

Így teljesítettem a Kinizsi Százast:

Rajt: 6:51, 0 km, 0 m szintemelkedés Békásmegyer, Víziorgona utca
9:30, 13.98 km, 705 m Hosszú-hegy
11:36, 25.47 km, 1089 m Pilis-nyereg
15:39, 41.60 km, 1517 m Nagy-Gete
18:07, 50.18 km, 1831 m Mogyorósbánya, Kakukk söröző
23:08, 70.84 km, 2625 m Cartographia-Bányahegy
01:31, 81.78 km, 2756 m Koldusszállás, elágazás
04:15, 91.06 km, 3110 m Szent Péter templom romja
Cél: 05:52, 98.10 km, 3126 m Tata, Ifjúsági tábor

A következő állomás Dorog, ahol öcsém csatlakozik hozzánk. A találkozót egy sörözőnél beszéljük meg, amíg várunk rá, beülünk. Kólát és őszibaracklevet iszom, és veszek egyet a túrázóknak kikészített zsíros deszkákból. Hosszú percek telnek el, mire öcsém megérkezik, és talán a várakozás is közrejátszik abban, amikor megérkezik és együtt továbbindulunk, bátyám úgy dönt, neki ennyi idén éppen elég volt.

Háromszoros teljesítőként nem érzi magában a kedvet, hogy most ismét végigmenjen, ezért inkább visszavonatozik a rajtnál hagyott autóhoz, és kísérőként segít a továbbiakban.

A váratlan fordulat kissé sokkol, bár meg tudom érteni: most jön a Nagy-Gete, majd a katlan néven elhíresült szakasz, amit a legnagyobb melegben megtenni nem egy leányálom.

A Getére felvezető út nem túl meredek, ellenben sokáig tart. A nap még mindig ontja magából a meleget, egy felhő nem állna be elé, hűsítő zápornak esélye sincs. Pecsételés után jön a feketeleves, az ereszkedés. A sziklás terepen rendre meg-megcsúszom, de szerencsére nem esem el. Az ezt követő hat kilométeres, árnyékmentes menetelés sem kerít jobb kedvre, de öcsémmel beszélgetve azért szépen telik az idő, a Tokodi pincéknél pedig már bátyám vár. Kólával és banánnal frissítek, mindkettő nagyon jól esik. Innen már csak három kilométer a túra fele, Mogyorósbánya, de a Kő-hegyre tartó meredek emelkedő szabályosan kikészít. Minden addigi fáradtság kijön rajtam, az időm is sokat romlik, a Kakukk sörözőbe úgy érek be, hogy semmi kedvem továbbmenni…

Az út közelében időnként szarvasmarhák is figyelték, mi történik.

Tizenhárom perc és egy multivitaminos hideg üdítő kell hozzá, hogy összeszedjem magam, ráadásul öcsém a fogadónál szintén kiszáll, így egyedül megyek tovább. A meleg szerencsére kezd alábbhagyni, a holtpontról mégsem ez mozdít át, hanem amikor elengedem az időkényszert.

Nem rohanok tovább, úgy állok hozzá, megyek amíg kedvem tartja és nem kínzom magam, hogy az ellenőrzőpontokig nem frissítek, ott állok meg, ahol nekem kényelmes.

Egyszer a mező közepén, nem sokkal később a Szentkúti forrásnál. Közben előkapom a telefonom, csetelek kicsit a testvérekkel létrehozott közös csoportban, és mire legközelebb, a Bajóti műútnál összefutok bátyámmal, már kifejezetten jó a kedvem.

Az útvonal leírását megnézve összeszámolom, hogy nagyjából még öt nehezebb emelkedő vár rám, ebből kettő a tíz kilométerre levő Bányahegyig. Egye fene, próbáljuk meg! Igyekszem jó tempót tartani, és többé-kevésbé sikerül is.

Útitárs híján kisebb csoportok mögé szegődöm, próbálom tartani a tempójukat. Nem zavar, hogy nem nagyon beszélgetek senkivel, úgy érzem, ezzel most egyedül kell megküzdenem.

A lábam szerencsére nem igazán fáj, a másfél hónapja vásárolt túracipőm jól állja a sarat, a bőröm ellenben több, elég kellemetlen helyen kidörzsölődött, amit minden lépésnél érzek. Bányahegyre már fejlámpával a fejemen, és kicsit megcsappant jókedvvel futok be.

Bányahegyen meleg tea várta a megfáradt túrázókat.

A meleg tea jól esik, és mivel tudom, innen egy tíz kilométeres, szintemelkedést csak nyomokban tartalmazó szakasz következik, amit ráadásul egy hónapja, a Gerecse 50 teljesítésekor bejártam már, továbbmegyek. A fejlámpám nagyon jó fényt ad, maximumra kapcsolva legalább húsz méterre bevilágít előttem mindent, de mivel folyamatosan megy előttem valaki, visszaveszem, és főleg a lábam elé irányítom a fényt. Éjfél körül járok, de nem vagyok álmos, gondolom az adrenalin és a fokozott tempó, amit tartani próbálok, nem hagyja, hogy leragadjanak a szemeim. Bátyámmal a Vértestolnai elágazásnál, majd Koldusszállásnál is összefutok, utóbbinál lerogyok a tábortűz mellé és beszélgetés közben próbálok valami táplálék félét magamba erőszakolni. Kész szerencse, hogy a sós ropogtatni valók mellé hoztam energiát adó gyümölcspürét, ezeket szépen beosztva elkerülöm, hogy kiéhezzen a szervezetem. Nem igazán akarok továbbindulni, de ha már eddig eljutottam…

„Ez szörnyű szakasz lesz, de ha túl vagy rajta, már csak be kell sétálnod Tatára” – szpojlerezi el az előttem álló kilométereket bátyám, és nem téved nagyot. Az előttem álló nyolc kilométeren az út szinte folyamatosan emelkedik. Nem nagyon, de éppen annyira, hogy amikor a felénél járva, egy ösvény szélén meglátok két padot és egy asztalt, azon nyomban leüljek pihenni. Fél három fele jár az idő, és mivel a levegő lehűlt, a rövid ujjú pólómat gyorsan átváltom hosszú ujjúra.

A pad másoknak is szimpatikus, de én maradok a legtovább. Kissé fura érzés a koromsötét erdő közepén egyedül ücsörögni, így miután kis erőt gyűjtöttem, továbbindulok.

Az út ismét emelkedik, de már nem annyira, és hogy gyorsabban túl legyen rajta, beállok az előttem meglehetősen gyorsan haladó lány tempójára. Fogalmam sincs, honnan veszem az erőt hozzá, de a döntésem kifizetődik, negyed ötre elérem a Szent Péter templom romját.

Jómagam (narancs színű felsőben) a cél bejárata felé tartok, mások már hazafele.

Mivel a padon már pihentem, pecsételés után azonnal indulok tovább, immár a cél felé. Az éjszaka lassan véget ér, a nap felkel, de egy utolsó erőpróba azért még hátravan. A hegyről levezető út nagy része sziklás, nehezen járható, és mire a végére érek, hasogatni kezd a talpam.

Öt kilométert kell még menni, a lábam és a kidörzsölődések okozta fájdalom állandó, de most már nem lehet feladni.

A célhoz vezető út betonon, Bajon keresztül vezet Tatára, valamiért a mellettem elhaladó túrázók sokkal frissebbnek tűnnek. „Hajrá, már nincs sok hátra” – szól oda egyikük, és valóban. Ha lassan, és kissé nyomorúságos állapotban is, de bevonszolom magamat a célba. A teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt boldogan veszem át, két sikertelen próbálkozás után felemelő érzés végre teljesíteni a távot.

Hogy nekifutok-e még egyszer? Nem valószínű. Amiért jöttem, megtettem, ideje újabb kihívásokat keresni. A jövő évi részvételt azonban jó szívvel ajánlom mindenkinek, a Kinizsi ugyanis olyan erőpróba és közösségi élmény, amit a túrázás szerelmeseinek mindenképp érdemes kipróbálnia.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.