A tánc, a harc és a sport pazar művészete: capoeira

Hogyan lehet lábujjak közé szorított pengékkel táncolva megküzdeni az életért – a capoeira hajdan a küzdelem csúcsa volt, manapság a harmonikus mozgás és a ritmusérzék művészete is lett.

A capoeira – küzdősport, és mégis sokkal több annál… Dias Gomes, a nagy brazil író, aki maga is gyakorolta a mozgásformát, így öntötte szavakba az érzéseit: „A capoeira a táncosok harca, a gladiátorok küzdelme, a bajtársak párbaja. Játék, tánc, vetélkedés. Tökéletes összhangja az erőnek, ritmusnak, költészetnek és ügyességnek. Az egyetlen sport, ahol a mozgást a zene és az ének együtt irányítja. Az erő alá van vetve a ritmusnak. A melódia legyőzi a vadságot, és felmagasztalja az ellentéteket.

A capoeirában részt vevők nem ellenfelek, hanem bajtársak, nem harcolnak, csak úgy tesznek, és a harc művészi képeit igyekeznek ábrázolni – fontosabb számukra a szépség, mint a győzelem. A capoerista művész, atléta, játékos és költő egy személyben.”

A capoeira hosszú történelmi fejlődésen át alakult azzá, aminek manapság is ismerjük. Eredete Afrikáig nyúlik vissza, az Angolából Brazíliába került bantu rabszolgák vallásos szertartásaihoz, amelyben fontos szerepe volt az ütőhangszereknek, s a mellé előadott táncoknak. A vad ritmusú zenéhez igazodó mozdulatok megerősítették az izmokat, növelték az ugrásokat, fokozták a test rugalmasságát, és segítségével a táncosok kivételes ügyességre tettek szert.

A rabszolgák kihasználva az országban gyakorta beálló zűrzavart, elszökdöstek gazdáiktól, s ezrével telepedtek le a Barriga nevű hegy lábánál. Amikor számuk elérte a húszezret, önálló köztársaságot hoztak létre: Quilombónak vagy Palmaresnek nevezték (quilombo a neve azoknak a sátraknak és kunyhóknak, amelyeket nagy sietséggel építettek maguknak, főképpen pálmalevelekből; palmaresnek pedig azért nevezték, mert a vidék igen gazdag volt pálmafélékben). A köztársaság élére Zumbit választották, mert ő volt köztük a legbátrabb, legerősebb és leginkább céltudatos. Hogy saját ellátásukat és megélhetésüket biztosítsák, a szökevények gyakran megtámadták a közeli ültetvényeket és településeket.

Az elszenvedett megaláztatások és sérelmek is harcba szólították őket, raboltak, pusztítottak, olyan veszélyessé váltak, hogy Francisco Barreto de Meneses főkormányzó expedíciót szervezett a leverésükre.

A volt rabszolgák kezdetleges fegyverekkel, de legtöbbször csak a puszta öklükkel küzdöttek, s a hosszú harc alatt nagy ügyességre tettek szert.
A dzsungelkapitányok – így nevezték a rabszolgák elfogására szervezett csapat vezetőit – elsőrendű feladata volt, hogy a szökevényeket élve kerítse kézre, tehát anélkül, hogy munkaképtelenné tenné őket. Ezért nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a foglyokat ne csonkítsák meg, illetve súlyos sebet se ejtsenek rajtuk. Ebben az ököllel vívott, ember ember elleni küzdelemben azonban a rabszolgák bátorságukkal, hidegvérükkel, rendkívüli ügyességükkel felülmúlták üldözőiket. E tulajdonságaikat nem kis részben annak köszönhették, hogy a természettel nap nap után vívott harc megedzette őket: a capoeiristák a magas fűbe bújtak el, és villámgyorsan támadtak arra, aki mégis észrevette őket.

Lábujjaik közé éles pengét vagy kést rögzítettek, s azzal sokszor sikerült megsebesíteni, menekülésre kényszeríteni támadóikat, és az önvédelmi módszer legendássá vált, nagy hírnévre tett szert.

Végül a szökevényeket egy hétezres (!), jól felszerelt hadsereggel sikerült leverni, Domingos Jorge Velho vezérletével, s a földbirtokosok is visszafoglalták földjeiket. Az elfogott rabszolgák száma azonban nem állt arányban azzal, milyen sok katona vesztette életét a harcok során. Az újra rabszolgává tett embereket visszahurcolták a kakaó- és cukornádültetvényekre, de a rabigába magukkal vitték a capoeira titkát, s ez a népi játék azóta is igen népszerű Brazíliában.

Az önvédelmi módszer később a meszticek és a mulattok körében újult meg és fejlődött tovább, és közülük kerültek ki az eszményi capoeiraversenyzők is. A mozgásművészet 1808-ban, VI. János portugál király Brazíliába érkezésével érte el a csúcspontját (az uralkodó Portugália francia megszállása miatt menekült az óceánon túlra): a táncoló harcosok éjszakánként bosszút álltak a megaláztatásaikért, amelyeket az újonnan érkezett nemességtől kellett elszenvedniük, úgyhogy 1820. október 31-én súlyos büntetéseket tartalmazó rendeletet tettek közzé a capoeira alkalmazói ellen.

A capoeira állandó harcok és botrányok okozója volt, a köztársaság kikiáltása után, 1889-ben életbe lépő brazil büntető törvénykönyv szigorúan tiltotta ezt a mozgásformát, csoporthoz vagy csapathoz tartozni még súlyosabb vétségnek számított. Mindezek ellenére a kor politikusai közül sokan a capoeiristák közül választottak maguknak testőröket, sőt a hadsereg vezetői is azon fáradoztak, hogy minél több sportművészt tudjanak a soraik között. Amikor 1889-ben Sampaio Ferrazt, a köztársaság első rendőrfőnökét megbízták a közbiztonság megszervezésével, azzal a határozott feladattal, hogy számolja fel a capoeirát, a legjobb harcosokat elfogták, és Fernando de Noronha szigetére száműzték őket.

A capoeiráról az első írásos munka 1907-ben látott napvilágot, s a feljegyzés a következő fejezetekből állt: testtartások, pózok, támadások, alapütések, védekezés, biztos ütések. Húsz esztendővel később Anibal Burlamaqui adta ki az első, szabályokat is körülíró könyvét, amelyben már képekkel szemléltették a fő ütéseket és a védekezés módjait. A küzdők, ahogyan régen, manapság is csörgődobok ritmusára mozognak a kijelölt területen, s a dobok hol lassuló, hol gyorsuló ütemben határozzák meg a játékosok lendületét és a harc időtartamát.

A győztes mindig a körben marad, oda értelemszerűen a következő ellenfél lép be, mígnem utoljára jön az a mester, aki a capoeirát már olyan magas színvonalon űzi, hogy valójában – verhetetlen.

 

A VILÁG SPORTJA SOROZAT EDDIGI RÉSZEI:

– Az elfeledett guncsa: vigyázat, sérülésveszélyes sport!

– Disznóbendő-rugdosástól az Európa-bajnokságig

– Eszkimó hagyatékból született a harcos kajakpóló

– Kalari: négyezer éves önvédelmi sport

Látványos passzok és gólok – lóhátról

Népszerű nép játék volt egykor a magyar méta

A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen

Az ökölszabály: egy pattanás után ütni kell!

Krikett, avagy a játék, amihez egy élet sem elég

 

Ezek is érdekelhetnek

Hozzászólások

Kövess minket a Facebookon!

AJÁNLÓ

Friss

Bravúrosan visszajött a mélypontról, ismét bronzérmet szerzett Kaliforniában
Létrás átkelés a 700 méter mély szakadék felett
Magyar virtus: finoman eldobott böltetőpálca
Borissza Johanna immár az országútra koncentrál, s bizakodó a jövőre nézve
Majthényi Szabolcs az olimpiai esélyekről és a balatonföldvári szörfvébéről

Videók

Hetvenévesen úgy futotta le a száz métert, hogy leesett a nézők álla
Mint egy sosem látott világ: merülés a jég alá, egyetlen mély levegővel
A rendőrök biztos nem örülnek neki, de így is át lehet bringázni egy hídon

Hegymászás

A Mount Everest máig megoldatlan százéves rejtélye
Minden férfi szerelmes volt belé, ő viszont csak a hegyekbe: az első nő a K2-n
Varga Csaba az utolsó nyolcezresre indult, amelynek csúcsán még nem álltak magyarok

Receptsarok

Paleo citromtorta
Egyszerű zöldséges tészta
Zöldségleves húsgombóccal

Ausztria

8 tipp az éjszakai baglyoknak
Tekerni, feltöltődni, jót enni! – így lesz teljes a nagy tókerülés
A magasság mámora: 14 lenyűgöző látnivaló a magyar határ mellett
Csodálatos panoráma Majomheggyel és sasreptetéssel
A világ legfélelmetesebb túrája: ki mer felmenni ezen a létrán?

Fallabda

Jótékony célú nevezés fallabdában
Irány a fallabdapálya!
Fallabda: nem olcsó, cserébe élvezetes

Horgászat

Jimmy Carter: emlékezetes horgászatok
Nagy fogások: Beckham lazaca, Ibra csukája
Huszonhat tonna ponty a Balatonból
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.