BOGI BLOGJA

BOGI BLOGJA A szépség, a divatdiktátor és Chuck Norris

Itt a péntek, s itt van az ezen a napon várva várt blog, amelyben igazán különleges, de mégis oly hétköznapinak tűnő témát feszeget Bogi: a futóstílusok apropóján merengett néhány igazán vidám sorban.

Bevallom töredelmesen, nem nézek atlétika közvetítéseket. Ennek oka, mert rossz az antenna a tv-n, és úgysem látok semmit, de még mindig ott a youtube, de ott sem, mert elsírom magam az elkerülhetetlen összehasonlítás miatt. Egyrészt, mert milyen gyorsan tudnak futni, másrészt oly kecsesen, hogy reumás mosómedvének kezdem érezni magam.

Ha annyi pénzem lenne, ahányszor mondták, hogy „Ááá, már messziről megismertelek a mozgásodról!”, már nem írnék ide, hanem valami kellemes, sziklás tengerparton nézném az északi fényt.

Gyanítom, nem bóknak szánták ám a kinyilatkoztatást, mivel tisztában vagyok azzal, irgalmatlan rondán futok.

Fel is merült a kérdés, hogy marad még erőm futni, amellett, amennyi energiát belefeccölök teljesen felesleges mozdulatokba. Próbáltak korrigálni, hogy, mondjuk, a könyökeimet a törzsemhez közel tartsam, ne úgy, mint aki két dinnyét cipel haza a csarnokból; lépjek nagyobbakat, mert amíg más tisztességes lendülettel megtesz egy lépést, addig én a tyúklépéseimmel hármat, s mindezt csámpás balerina módjára, lábujjhegyen.

Az összkép tehát rettentő groteszk.

Ha Duchamp anno engem rakott volna ki rendhagyó dadaista kiállításán a Futó címmel, valószínű ugyanolyan ellentmondásos hatást váltott volna ki, mint a Forrás című piszoárja. Mivel a bal Achilles-inam folyamatos gyulladásban van, ez csak tetőzi a bajt. Évekkel ezelőtt az egyik hatórás futás után, amikor végre eljutottam megmaszatni magam, és a masszőr megjegyezte, a sarkam eléggé szarul néz ki (voltaképpen egy lábon kellett, hogy fussak), nem tudtam vele nem egyetérteni.

A helyzet valószínű azóta sem javult.

Próbáltam odafigyelni, hogy rendesen tartsam magam, de az erőlködést egy idő után meguntam, illetve a folyamatos erőltetéstől olyan fejet vágtam, akit rettenetes hascsikarás gyötör.

Bár mivel az elég gyakran gyötör, így túl sok különbség nincs a koncentrált és laza állapotom között, ezért is kézenfekvő, ha már terepen nem merek futni, legalább olyan környéken, ahol ötven méterenként akad legalább egy vendéglátóipari egység földszinti budoárral, még ha egyet is értek azzal az életfilozófiával, hogy az egész világ egy nagy wc.

Különféle alfajok csoportjai

Bocs, kicsit elkalandoztam, de az emésztés az egyik kedvenc témám, különösen étkezés közben.

Visszatérve a futóstílushoz és önreflexióm boncolgatásához: azért megesik, ugye, még magányos futások alkalmával is, hogy az ember egy másik kollégával találkozik. S ez a nagy találkozás tarthat csupán fél percig, máris beindul a röntgenezés, vajh, hogy emeli a térgyit a derék ismerős, sarokra érkezik-é, mennyire csapódott már ki az orcájára a só – és még megannyi részlet. Jó, ennyire nem szoktam elmerülni az apró jelekben, egyszerű nő lévén, ha segget látok, inkább arra koncentrálok.

Mindezek ellenére, akadnak figyelemreméltó jelenségek is.

Ott vannak a légycsapkodósok: kacsójuk döglött halként lifeg a karjukról, és lötyög jobbra-balra, hesegetvén a nem létező legyeket, én meg nézem, mi a bánat ez, várom, mikor szakad le csuklóból a kezük, mert ez az egész jelenség tuti nem kivitelezhető hosszú távon végtagveszteség nélkül.

Aztán ott a kedvencem, a „futvahugyozó”. Értem én, hogy a szükség nagy úr, meg azt is, hogy „iksz” idő után az ember már mindenféle szégyenérzetet maga mögött hagy, ha a természetes szükségletek utat törnek. Na, de könyörgöm! Hát pont előttem dobja ki a lőcsöt, és ereszti ki a fáradt olajat, még csak nem is egy bukszusban. Habár csak versenyen láttam ilyet, mondjuk, figyelemelterelésnek tökéletes, amíg a himbilimbit nézem, addig sem a hőségen, sem az egyéb kellemetlen körülményeken filózom. Végül is annyi út menti hasmarsot láttam már, és produkáltam magam is, hogy a gőzölgő aszfalt fellocsolása mit számít már.

Nyáron gyakori jelenség, hogy előbújnak a lumbágós csajok (közismertebb néven kacsasegg), forrónaciban, sport melltartóban, cipőben, telefontokban összepasszoló színkombinációban, s mivel igen elfoglalt, gyakran telefonál is kocogás közben.

Aztán ott van a helyi terminátor, már fél kilométerről hallod, hogy liheg, repeszt el melletted, mintha nem lenne holnap, szigorúan pamutatlétában, mert azon jobban látszik az izzadság, tudomására hozva a köznek, hogy ő nem ám himihumizik itten, ő biz az életéért küzd, de durván.

Én nagyon bírom, ha valaki kutyával fut, de nem árt ehhez megválogatni a megfelelő ebet, mert rossz döntés esetén a terv drasztikusan módosulhat. Angol buldog esetén például, amikor az eb két méter után ledől a közért előtt, de vissza már nem hajlandó menni, még ha az ég is szakad le, akkor sem, úgyhogy a kardióból erősítő edzés lesz, mert a kutyuli hamvas, negyven kilós testét a gazdának kell ölben visszacipelni a nyolcadikra, lehetőleg akkor, amikor épp bedöglött a lift.

Másik eset, amikor a kutya elviszi megfuttatni a gazdát, és a vizsla mögött olyan tizenöt perces szigetkört nyom a gazda, hogy kérdéses, defibrillátorért rohanjon az ember vagy papért.

Viszont egy összeszokott gazdi kutya páros remekül tud együttműködni, és nagyon cuki látványt nyújtanak – alkalmasint a kutyát már előbb megismerik, mint magát a gazdát.

Ice, ice, baby!

Bár nem futóstílus, de ott van az időjárásnak nem megfelelő öltözködés.

Nekem aztán mindegy, ki miben fut, de aligha van olyan, akinek ne szúrna szemet a –10 Celsius-fokban egy szál fecskében futó egyed. Értem én, hogy kemény az illető, de az én ízületem fáj az övé helyett is. Ennél már csak a nyáron hosszú gatyában, hosszú felsőben futó sorstárs, aki összeköti a kellemest a kellemessel, azaz futást a szaunával, de a végeredményt nem tudom elképzelni, hogy ne lenne kellemetlen, ha már tíz perc után kicsapódik rajta az egész parajdi sóbánya a kánikula miatt.

S persze ott vannak a tankönyvi esetek, akik olyan szépen, kecsesen futnak, hogy az ember szíve összeszorul a gyönyörtől: szépen tartott karok, könnyed, mégis erőteljes léptek mindenféle színészkedés nélkül.

Mindezt összevetve amúgy megvan ennek a szépsége, elég unalmas lenne, ha mindenki papírforma szerint futna – nem beszélve arról, hogy akkor most nem tudnék miről írni, és nem lenne indokom arra, hogy épp miért nem mentem inkább kondiba.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.