Tökamatőr

TÖKAMATŐR: Mennyit fogyhatunk 250 km futással?

Három hónap, havonta tizenöt-húsz futás, ha Tökamatőr-módon is. A cél az volt, hogy kiderüljön, mennyi kiló mehet le, ha közben semmit, de semmit sem változtatunk az életmódon. Meg az étvágyon.

Miért kezdünk el futni? A legtöbben valamilyen célt kitűzve, sokan passzióból, néhányan pedig azért, mert kergetik őket. Persze akik eleinte hobbifutók, és semmi más nem érdekli őket, mint hogy egymás után emelgessék a lábukat, rövidesen azok is úgy érzik, már kell nekik a cél.

Nyerni akarnak – érmet, jobb időt, tapasztalatot, egy-egy remek sztorit.

Vagy, és talán ők még többen vannak, veszíteni akarnak – súlyt.

Nézzük is: mennyit lehet fogyni egy éppen százkilós embernek jó 250 kilométer lekocogása árán?

A jó 250 kilométer lehetett volna egészen pontosan meghatározva is, ha a telefonomon az alkalmazás nem kezd el önerőből frissíteni, egy pillanat alatt megsemmisítve az első öt hét minden eredményét – na de éppen ezért Tökamatőr a blog neve, nem pedig Tökprofi, mert az ilyen (és ennél jóval kínosabb) kellemetlenségekkel mi, amatőr futók napról napra megküzdünk.

A célom ugyanis április első hetétől kezdve ez volt: három hónapot jól megnyomva derítsük ki, tényleg igaz-e, hogy sportolással legfeljebb „egyharmadnyit” lehet fogyni, a másik kétharmad a megváltozott étrend eredménye.

Hiszen a trükk ebben volt: persze, futok én sokat, de ugyanannyit és ugyanazt eszem, mint korábban – benne cukros, szénsavas üdítőkkel, fehér kenyérrel, kakaóscsigákkal, csokival és minden egyéb édességgel, amelyeket nyilván a Tökamatőr-társak is nagy örömmel fogyasztanak.

Hogy mit nyertem a három hónap alatt?

– Sok kellemes percet, hiszen a táv egy része azért nem olyan szenvedős, és utána azért jóleső érzéssel lehet lehuppanni bárhova, hogy na, a napi adag kipipálva.

– Sok kellemetlen percet, mert a táv más része igenis szenvedős; amikor már hét-nyolc kilométernél járunk, de még van négy-öt, ott már becsúszik egy-két súlyosabb fújtatás.

– A hitet, hogy minden fújtatás ellenére meg tudom csinálni. Mert amikor néhány éve először megállás nélkül elfutottam a játszótérig, majd valahogy vissza is értem, lerogyva az ajtó elé, és roppant büszke voltam magamra, utána derült ki, ez oda-vissza hétszáz métert jelentett… A mostani kilométerek azért talán már más kategóriát képviseltek.

– Egy egyéni rekordot. Nemrég elkezdtem küszködni a Cooper-teszttel is, hogy tizenkét perc alatt legyen meg a 2400 méter – akkor sehogy sem jött össze, most egy százassal meg is fejeltem, ami a táblázatok alapján a 40–49 éves korosztályban a kiváló (a szinonimaszótár alapján: pompás, tökéletes, eszményi, hibátlan; hadd soroljam még: nagyszerű, példás, na még egyet, makulátlan) fokozatnak felel meg – amin mindig is mosolygok, mert az erőállapotomat éppenséggel nem tartom annak…

– Két recsegő térdet. Hát, nem árt már jobban odafigyelni rájuk, az aszfaltos futás aligha segít rajtuk, úgyhogy igazán indíthatnánk egy mozgalmat Fedjük le rekortánnal a teljes magyarországi közúthálózatot! felkiáltással.

– Kisebb pocakot. A nagyobból kiindulva ez azért nyereség, nem?

És hogy eközben mit, pontosabban mennyit vesztettem súlyban?

Nos, három kilót. Hármat.

Kétszázötven kilométernyi futással.

Megérte? Persze hogy megérte! Egyrészt, fogyásra vágyóknak örök bölcsesség, hogy addig sem eszünk, amíg futunk, másfelől, már pontosan tudom, ha nincs az a napi néhány kóla és tábla csoki, hirtelen eltűnik még hat-hét kiló.

Így a dilemma máris adva van: mondjak le az édességről?

Dehogy mondok. Majd megdumálom a térdeimmel, hogy inkább futnék kétszer ennyit.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.