Sipos István, a Magyarországfutó

Sokat nem szerepel a nyilvánosság előtt, pedig az ország mellett a világ is fejet hajtott, sőt hajthat a mai napig teljesítései előtt. Az egyik legsikeresebb ultrafutóval beszélgettünk.

Húsz évvel ezelőtt végigfutotta Magyarországot, bejárta az összes települést, korábban első magyarként teljesítette a Spartathlont, megnyerte a Trans America versenyét.

A hazai ultrafutás egyik úttörője, a több napos futások legsikeresebb hazai képviselője, Sipos István adott interjút a Csupasportnak.

A rossz kérdés általában az, hogy miért kezdett el futni, de akkor talán már nem olyan rossz, ha azt kérdezem, miért kezdett el sokat futni?

A középiskolai testnevelő tanárom, Ördög István látta, hogy szeretek futni, és odateszem magam az órákon, ezért aztán elküldött a Szegedi Vasutas Sportegyesületbe, hogy versenyszerűen atletizáljak. Ott Antal Andorhoz kerültem, aki futókat és gyaloglókat is edzett, és ő a gyaloglás felé terelgetett, ugyanakkor a felkészülés során rengeteget futottunk is. Szóval, eleinte gyaloglóként versenyeztem, és aranyjelvényes sportoló, majd válogatott kerettag lettem, később junior országos csúcsot értem el. Egy idő után azonban rájöttünk, ebben a szakágban nem tudok világszinten teljesíteni, és ekkor került előtérbe a futás, azon belül pedig a hosszabb távok felé fordultam.

Korábban már gyalogoltam ötven kilométert, és, mint mondtam, a felkészülés során sok hosszút is futottunk, így engedéllyel elindultam a Népstadionban rendezett tizenkét órás futóversenyen, amelyen sikerült százhuszonhat kilométert teljesítenem a gyalogló edzéseknek hála.

Ekkor kaptam rá igazán az ultratávokra, de akkoriban ez nem volt olyan könnyű, mint most ezt kimondani, mivel munkaidő-kedvezményes sportolóként nem mindenről én döntöttem, ráadásul utazni sem volt egyszerű. Évente egy külföldi versenyen indulhattam, illetve hazai Duna-menti Szupermaratonin. Szóval, így kezdődött valahogy hosszútávfutó-pályafutásom.

És innen már csak egy lépés volt a Spartathlon…

No, és még néhány cikk, valamint hosszú beszélgetés. Megismerkedtem Krajvik „Dodó” Józseffel, aki akkoriban Schirilla György segítője, masszőrje volt, és gyúróként kint volt az ezerkilencszáznyolcvannégyes Spartathlonon.

A görögök legendás versenyéről amúgy a Népsportban olvastam, és utána kerestem meg Dodót, a segítségével sikerült a szervezőkkel felvenni a kapcsolatot, és így juthattam ki.

Korábban már indult két magyar futó a versenyen, de nem sikerült befejezniük, mígnem nyolcvanötben, a legfiatalabb teljesítőként lefutottam a távot harminckét óra negyvennyolc perces idővel, viszonylag kevés ultrás tapasztalattal. Akkoriban a Spartathlon is nagyon más verseny volt, nem volt ekkora felhajtás körülötte, a mezőny talán ha harminctagú volt, nagyon sokat futottam egyedül a verseny alatt.

Sporttörténeti értéket jelentő fotó: Sipos István az első magyar hosszútávfutó, aki célba ért a Spartathlonon

Utána azt éreztem, hogy vissza kell térnem a Spartathlonra, így aztán még négyszer indultam a versenyen, csak egyszer nem sikerült teljesítenem, így összesen négyszer futottam le a kétszáznegyvenhat kilométert Athén és Spárta között.

A sok győzelem, a csúcsok, a hihetetlen futások sorában melyik eredményére a legbüszkébb?

A Spartathlonra természetesen büszke vagyok, ezzel alapoztam meg a nemzetközi futóéletem. Később inkább a többnapos versenyek tetszettek, kezdtem kipróbálni magam az igazán nagy futásokban. Kétezer kilométeren és ezerháromszáz mérföldön világcsúcsot futottam, majd ötezer kilométeren – ez a táv a világ leghosszabb futóversenye – futottam újabb világcsúcsot, és bevallom, ezekre a teljesítésekre különösen büszke vagyok.

Itt van még a sorban a Trans America-győzelem, és a kétezres évben teljesített Országfutás is, ami a leghosszabb pihenőnap nélkül lefutott táv a húszezer-huszonnégy kilométerrel.

Mi adott erőt, motivációt, ihletet az ország végigfutásához?

Biztos vagyok abban, hogy másokban is motoszkál a gondolat, vajon mennyit képesek futni, meddig képesek elmenni. Miután teljesítettem az ultrafutás csúcsának számító hatnapos és ötezer kilométeres versenyeket, új kihívás felé fordultam. Felfedeztem magamnak a világ leghosszabb pihenőnap nélküli futását, amelynek rekordját Ron Grant ausztrál futó tartotta tizenháromezer-háromszáznyolcvanhárom kilométerrel. Találkoztam is Ronnal, voltam kint egy versenyén, és akkor jött az ötlet. Két ausztrál is elindult, hogy megdönti a csúcsot, ráadásul több mint négyezer kilométerrel. Nos, ezt a nagy futást én Magyarországon szerettem volna teljesíteni, a csúcsot megdönteni, de ehhez az országhatár körbefutása nem volt elég, mivel az kétezer kilométer körüli. Ekkor jött az ötlet, hogy Magyarország összes települését érinteném.

Hosszas számolás után kijött a végeredmény, hogy ez több mint húszezer kilométert jelentene, ami elsőre „meredek” vállalkozásnak tűnt, de egyetlen falucskát sem akartam kihagyni.

Esztendei szervezés után elindult a projekt, s végül az összes, háromezer-százhuszonegy hazai települést érintettem a kétszázhatvannégy nap során, s húszezer-kétszáznégy kilométert teljesítettem. Ez tehát hetvenhat és fél kilométeres napi átlag volt, majdnem kilenc hónapon keresztül minden nap. Rengeteg embert ismertem meg a futás során, sokakkal futottam is, mindenhol drukkoltak, kedvesen fogadtak. A húszéves évforduló kapcsán létrehoztam egy Facebook-emlékoldalt, s virtuálisan újrajárjuk az útvonalat, fotókkal, sztorikkal emlékezünk.

Csodálatos szegedi befutó az Országfutás során

Ezek után vannak még célok, tervek a jövőt illetően?!

Jelenleg inkább a család és a munka tölti ki a mindennapjaimat, de tavaly elhatároztam, hogy a kategóriámban még párszor megmérettetem magam, elkezdtem felkészülni, jól haladt az alapozás, de a koronavírus-járvány közbeszólt. Májusra azt terveztem, hogy a születésnapomon lefutok hatvanegy kilométert hat perc alatti átlaggal, aztán később a száz kilométeres, tizenkét órás kihívásokon próbálnék a korosztályomban versenyezni. Egyszer a Spartathlonra is visszamennék, mert önmagamnak is nagy tettet jelentene, ha újra végigfuthatnám.

Ráadásul van olyan nyilvántartás a görög verseny kapcsán, amelyben az első és az utolsó teljesítés között eltelt leghosszabb időt tartják számon, márpedig, ha sikerülne ismét végigfutnom Athén és Spárta között, akkor nálam ez az időív harminchat év lenne, amivel esélyes lennék a lista élére kerülni.

A problémás ebben a helyzetben a kvalifikáció, de talán ősszel sikerül huszonnégy vagy negyvennyolc órán futni megfelelő szintet Balatonfüreden.

Van valamilyen útravalója, tanácsa azoknak, akik most kezdenének ultratáv-teljesítésbe?

Divat lett futni, sőt ultrázni, az emberek túl nagy lépésekkel ugrálnak a távokban, maratoni után jön a tizenkét, majd a huszonnégy órás verseny, ez pedig semmiképpen sem jó szemlélet.

Alapvetően alkalmasnak kell lenni az ultrafutásra, és ezzel önkritikusan szembe kell néznie minden futónak, de fontos még, hogy képes legyen megteremteni az ehhez szükséges életmódot, kellő időt, figyelmet kell fordítani evésre, ivásra, pihenésre, edzésre, mert a fokozatos, türelmes felkészülés pótolhatatlan.

Sok versenyen látom, hogy az ultratávokat is hajlamosak elfutni emberek, mert szégyellnek az elején lassúnak lenni, vagy épp belesétálni, ha arra van éppen szükségük. Pedig az erő beosztása, a tudatos futás az ultrázás egyik alapja, szóval, ez nem csak fizikailag, hanem mentálisan is nehéz műfaj, kellő önuralom és önismeret kell ahhoz, hogy a nehézségekkel szembenézzünk, és a végéig futóképesek maradjunk. Mindehhez viszont tapasztalat is kell, tehát a tanács nem lehet más, mint az önismeret, a saját korlátaink felismerése, az edzés, az életmód, a türelem, s hogy valakinek „csak” ahhoz legyen sok ereje, hogy képes lépésről lépésre haladni egy szó szerint hosszú út teljesítése felé.

Hatalmas távok, hatalmas eredmények!

Sipos István volt az első magyar Spartathlon-teljesítő 1985-ben 32:48 órás idővel. A Selft-Transcendence elődversenyén 1993-ban 1300 mérföldön és 2000 kilométeren már új világcsúcsot ért el, 15 nap 23 órás, illetve 16 nap 17 órás idővel, majd egy évvel később jött a Trans America-győzelem, amikor is 4708 kilométert futott 517:43 óra leforgása alatt. A Selft-Transcendence 3100 Mile Race-en 1998-ban 46 nap és 17:02 óra alatt futott 4988 kilométert, ugyanitt az ötezer kilométeres teljesítése 46 nap 18:38:48 órás idővel új világcsúcsot jelentett. Országos csúcstartó a hatnapos futásban 756 kilométerrel, 1000 kilométeren 7 nap 23:45:23 óra az ideje, ezer mérföldön pedig 12 nap 22:52:37 óra. Sipos István az Országfutás 2000 elnevezésű kihívás során 20 204 kilométert tett meg 264 nap alatt, és ez mindmáig a leghosszabb pihenőnap nélküli futás.

 

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.