Ludovic Pommeret-t manapság elsősorban ultrafutóként ismeri a futótársadalom, a francia sportoló három évvel ezelőtt, 2016-ban érte el legnagyobb sikerét, miután megnyerte a világ egyik leghíresebb és legkeményebb ultrafutóversenyét, a 171 kilométeres Ultra-Trail du Mont-Blanc-t. Ráadásul úgy, hogy a legtöbben szinte biztosan feladták volna a helyében. De ne szaladjunk ennyire előre.
Merthogy eleinte sokkal jobban rajongott a téli sportokért, kiváltképp a snowboardért. Több szponzor is támogatta, vagyis tehetséges versenyző volt. Szörfözni is imádott, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha futócipőt húzzon. Az ok prózai: „Fiatalon nem igazán érdekelt, unalmasnak tartottam a futást. Tizenkilenc éves kora környékén az ember nem tartja túl szórakoztatónak, és inkább valami izgalmasabb sportot keres.”
Ludovic Pommeret kezdetben sokkal jobban érdeklődött a téli sportok iránt.
Ám ahogy idősebb lett, a snowboard túl veszélyessé vált számára, így kevésbé kockázatos sportot keresett: sógora tanácsára próbálkozott meg a futással, ami eleinte nem ment neki rosszul. Aztán egyre hosszabb távú versenyekre nevezett. Volt egy 106 kilométeres viadal, amelyet két egymást követő évben is fel kellett adnia, majd 2004-ben az egy évvel korábban életre hívott Ultra-Trail du Mont-Blanc-t sem tudta befejezni. Ekkor úgy döntött, kicsit „lassít”, és inkább rövidebb távokat vállal. Innentől tartja magát igazi futónak.
Legnagyobb sikerét 2016-ben érte el, amikor annyira rosszul lett, hogy majdnem feladta a Ultra-Trail du Mont-Blanc-t, végül az ötvenedik helyről az elsőre küzdötte fel magát.
Fotók: Ludovic Pommeret Facebook-oldala
„Az ultrafutás olyan, mint az élet. Vannak nagyon rossz és nagyon jó időszakok. Amikor szenvedsz, tudod, hogy idővel jobb lesz. Nem is szeretek túl sok ultrát futni egy évben, mert mentálisan nagyon kimerítő. Az Ultra-Trail du Mont-Blanc-nak úgy futottam neki, hogy mindenképpen be akarom fejezni, és jó lenne az első tízben végezni, ha pedig benne lennék az első ötben, az tökéletes lenne. Az első három óra nem is volt vészes, de aztán elkezdett iszonyatosan fájni a gyomrom, három órán át sétáltam, és néztem, ahogy mindenki megelőz. A meredek Col du Bonhomme hegyen lévő szakasz mentálisan és fizikailag is iszonyatosan kimerítő volt. A korábbi bukásaim motiváltak, azt mondogattam magamban, hogy tovább kell mennem. Mindenképpen célba akartam érni. Nem igazán hittem benne, hogy jobban leszek, de aztán kaptam gyógyszert, és végre tudtam enni is inni. Próbáltam gyorsítani a tempón, de ez ilyenkor nagyon veszélyes, és könnyen visszaüthet. Nagyjából a verseny felénél tartottam, amikor megtudtam, hogy tizennegyedik vagyok. Innentől kezdtem el hinni abban, hogy az első tízben végezhetek, mert egy ilyen hosszú versenyen sok minden megtörténhet.”
Végül 22 óra, 2 másodperc alatt ért célba, méghozzá elsőként, ami az előzmények ismeretében hatalmas teljesítmény – úgy meg főleg, hogy fiatalon még el sem tudta képzelni, mi lehet annyira jó és izgalmas a futásban.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
