LUBICS SZILVI NAPLÓJA (3): Azt hittem, összeroppanok

A világ egyik legsikeresebb ultrafutója, Lubics Szilvia szeptember 30-tól hét napon át a chilei Atacama-sivatag poklában fut – felkészüléséről naplót ír a csupasport.hu olvasóinak.

A tavaly júliusi Badwater, majd a szeptemberi Spartathlon után elhatároztam, hogy a futás felszabadultságot adó, örömmel teli oldalát helyezem előtérbe.

Na, nem mintha a futás ne jelentett volna boldogságot, de a napi edzések kötelező részei kezdtek kicsit nyomasztani, és úgy éreztem, ezentúl milyen jó lesz kötetlenül lefutni a vágyott kilométereket. Remek szakemberek írtak edzésprogramokat nekem: Lőrincz Olivér irányítása mellett hat és fél éven át készülhettem, és ragyogó, emlékezetes sikereket értünk el közösen, majd legutóbb, a Badwater és az utolsó Spartathlonom előtt Muhari Gábor nagyszerű edzésvezetése vitt előre futóéletem talán legnehezebb próbatétele során – de eljött az a pont, amikor arra gondoltam, én már egyedül is tudom irányítani magam, és tudok úgy futni, ahogyan az nekem jó.

Januárig bírtam…

Ha az évek során telítődtem is a kötelező penzumokkal, a télen már azt éreztem, nekem a futásban kellenek a napi célok, sőt az adott évben kellenek azok a versenyek, amelyek kihívást jelentenek. Úgyhogy – hogy ne nyújtsam hosszúra ezt a történetet – az év elején leültem Lőrincz Olivérrel, elmondtam neki, hogy a sivatagi futás lenne az új kihívásom, és az a döntés született, kezdődjön el újra a közös felkészülés.

S hogy mennyiben speciális, mennyiben más a sivatagi távra való edzés, mint – mondjuk – a pokoli hőségben vezető Badwaterre történő ráhangolásom? Sok részletben eltér a felkészülés.

Itt van mindjárt a naplóm előző két részében is sokat emlegetett súlymellény használata. Lehet, hogy egy megtermett férfinak nem jelent problémát, ha telitömött zsákkal a hátán kell lefutnia húsz, harminc, negyven vagy nyolcvan kilométert, de én vékony nő vagyok, kis túlzással még azt is megérzem, ha a kezemben szorongatok két félliteres, puhafalú ivókulacsot. Az Atacama-sivatagi futás során pedig várhatóan tizenöt kilónyi felszerelés kezdi el velem a versenyt, míg a célba érkezéskor „csupán„ tizenkét-tizenhárom marad a hátamon. Ráadásul egy futóhátizsák, legyen bármennyire is profin kialakítva, csak zötyög, csak csúszkál, csak macerál itt-ott, úgyhogy nincs mese, ehhez az érzéshez hozzá kell szokni.

Marcipánnal és Mangóval az igazi a futás, s ilyenkor még a súlymellény is kicsit könnyebbnek tűnik

Ezzel elérkeztem történetem sarokpontjához. Az nem úgy megy, hogy az ember felkapja magára a súlymellényt, és nekivág Marcipánnal és Mangóval a hétvégi hosszúnak, az ilyen futás, bizony, tud meglepetéseket okozni.

Olivér először öt kilogrammos súllyal indított nálam.

Hogy most mi jut eszembe arról az edzésről?

Az, hogy rémálom volt! Először azt hittem, húsz lépést sem bírok futva megtenni. Aztán kezdtem hozzászokni a teherhez, ám még mielőtt „fütyörészve” futottam volna egy jót, akkor jött a következő és a következő emelés, így szépen eljutottunk a hét kilogrammig…

Először, amikor emelünk a súlyon, olyan érzésem van, mintha nem tudnék normálisan ellépni. Negyedóra után aztán sokkal könnyebb, s eddig két-három futás után szépen megszoktam az adott súlyt.

A módszer most az, hogy a heti hat edzésből kettőn futok súlymellényben. Legutóbb már a hétkilós zsákkal és kezemben a két félliteres kulaccsal egy nehezebb, dombos terepen zajlott az edzés két órán át, és… Élveztem is!

Persze ezt csak halkan mondom, mert amikor már kezd tetszeni ez a nehezített futás, akkor jön az újabb emelés…

Lőrincz Olivér írja az edzésterveket – és emeli a kilogrammokat a súlymellényen… (Fotó: Földi Imre)

A viccet félretéve, nagyon módszeresen zajlik az Olivér által összeállított felkészülés. A súlyok mértéke, a futások időtartama és természetesen a pulzuszónák nagyon is hangsúlyos szerepet játszanak, és e fokozatosság jegyében a közeljövőben lesz olyan edzésem, amelyen ezzel a hétkilónyi súllyal már három órán át kell futnom.

Természetesen az is igaz, hogy a plusznehezék valamennyire lelassít. Eleinte előfordult, hogy másfél perccel gyengébb kilométereim voltak, mint rendesen, de manapság jó, ha maximum harminc másodpercnyi különbség van a sima és a mellényes futásaim között. Voltak már résztávos futások is, és azokat meglehetősen jó eredménnyel abszolváltam, úgyhogy a fejlődés abszolút látható.

A pluszteher megdolgoztatja a hátizmaimat, a lapockáim környékét, de ez nem olyan érzés, mint amikor megsérül az ember – tehát Olivér remekül eltalálja az arányokat, hogy mi az a terhelés, amely valóban fejleszt engem ezzel a különlegesebb futással.

Az Atacama-versenyig még van szűk három hónap. Ez a súlymellény tíz kilóig „fejleszthető”, de azt nem tudom, hogy hol lesz az a maximális súlyhatár, amelyet az edzőm megcéloz. A felkészülés vége felé mindenesetre már muszáj lesz a sivatagi hátizsákkal futni, amiből egy Raidlight márkájút választottam.

Felkészültem már arra is, hogy itt-ott át kell varrni, és azért jobb az ilyesmit idehaza elintézni.

(Lubics Szilvi naplójának a naplója: az 1. rész itt olvasható el, míg a 2. részt itt találják).

 

Kánikula van? Tessék jobban felöltözni!

A speciális edzés nem idegen Lubics Szilviától egy-egy extrém kihívás előtt. A Badwater, azaz a Halál-völgyi futás előtt még szaunában is gyalogolt, kocogott, olykor ötven percen át, s hát a forróság az Atacama-sivatagban is hasonló lehet. A helyzet annyiban változott, hogy a klasszis ultrafutónő ebben az évben már részt vett az Egyesült Államokban a Keys 100 elnevezésű versenyen – sőt meg is nyerte! –, amelyen a meleggel, a magas páratartalommal is meg kellett küzdenie. Lőrincz Olivér finomított a hőségtűréssel kapcsolatos ráhangoláson, mondván, ne zárt térben, oxigénhiány mellett, hanem a szabadban és inkább jobban beöltözve kapjon még pluszterhelést a sivatagi futásra készülő Lubics Szilvia.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.