Route 21/42

Route 21/42 Megéltem, élveztem és megcsináltam!

Bár még sosem futottam 18 kilométernél többet, vasárnap én is nekivágtam a SPAR Budapest Maratonnak, hogy kollégámmal kettesben teljesítsük a távot. Blog, 12. rész.

Név: Lipiczky Ágnes

Kor: 42 év

Cél: Félmaratoni

Mottó: „Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy embernek”, avagy botladozásaim a kilométerek világában

Négy napig hasmenéssel ébredtem. Nem, nem a vírus okozta, hanem az ideg. Közeledett a SPAR Budapest Maraton rajtja, amelyre Győri Ferenc kollégámmal párban vállalkoztam; 21.8 km-es penzum várt rám, vagyis kicsivel több, mint a félmaratoni táv.

Félmaratonit sem futottam még soha, a verseny előtt 18 km volt a legtöbb, amit magam mögött hagytam a Nemzeti Sport „futóklubjának” motorjával, keresztapjával, szívével, lelkével, mindenesével, Vincze Andrással, aki a verseny előtt három héttel, azon a bizonyos szerda reggelen azért jött el velem a rakpartra, vagyis a szakaszom útvonalára futni velem, hogy bizonyítsa nekem: igenis képes vagyok rá.

Mert az elmúlt hetekben olyan voltam, mint egy hullámvasút. Hol elengedtem ennek a versenynek a kezét, hol bátran, magabiztosan belekapaszkodtam, s míg egyik pillanatban éreztem az erőt hozzá, a másikban beleraktam magam egy képzeletbeli félmaratoni dobozba, s onnan kuksiztam kifelé: „Ez nekem most tényleg kell?!”

Hát persze hogy kell, hiszen azért csinálom/csináltam/és csinálom tovább a június elsején megkezdett futóedzéseket, hogy idáig eljussak, s bár nem tagadom, voltak félvállról vett napjaim (ezt Andris viccbe burkolva borsként mindig az orrom alá törte), de összességében elvégeztem, amit a Polar-program és ő félmaratoni felkészülésként rám szabott.

„Lassú kezdés, ne fusd el magad, frissíts!” – ezek voltak a támpontok vasárnap reggelre, no és a ne dőlj előre, húzd ki magad, hogy a végén is kihúzhasd magad, amikor a célba érkezel…

Amikor beálltam a rajtba, a négy napi ideg elszállt, végtelen nyugalom telepedett rám, és az az érzés, hogy nekem ez itt menni fog, kérem szépen, képes leszek megcsinálni. Annyi nehézséget, hülyeséget, pofont, kudarcot kell elengednem ezzel a futással, el is képzeltem, hogy kilométerenként hogy szállnak el a levegőbe színes szappanbuborékként ezek a történetek. Aztán legnagyobb meglepetésemre nem is gondolkodtam, se bajon, se bún, se pofonokon. Egyszerűen kiürült az agyam. Ott voltam én, a testem, a lélegzetem, az óra a karomon, amire rá-rápillantottam, nem gondoltam semmire; csak élveztem a napsütést, faltam a kilométereket, figyeltem a frissítésre, a nagyobb szurkolói pontokon pedig beleborzongtam a szurkolásba, a zene lendületébe.

Tudtam, hogy Andris, akivel a rajtnál még lepacsiztunk, ott áll a Lánchíd környékén, de lélekben ott van velem minden kilométeren. Tudtam, hogy a bátyám a pesti oldalon megölel, hogy édesapám és édesanyám a 16. kilométer környékén ad egy pacsit (Apu még egy plusz gélt is, aminek a bontogatásával sem kellett vacakolnom – és mindezt magától és a legjobbkor), és ahogy a váltópont felé közeledtem, elképzeltem, ahogy lányaim legjobb barátnőm, Tóth Anita társaságában ott ülnek a kőfalon, és várnak. Ahogy vár rám a váltótársam, Feri is, akit nem hagyhatok cserben, hiszen ő is beletette a munkát, ő is felépítette ezt a távot, pedig 13-14 évesen asztmásként még 500 métert sem tudott lefutni.

Olyan versenyt futottam, amit elképzeltem magamnak.

Olyan félmaratoni-élmény volt ez, mint amilyennek az elsőt képzeli az ember. Szerettem, megéltem, élveztem és megcsináltam, amit megálmodtam magamnak.

A blogom, a 21/42 Route ezzel zárul.

Aki szerette, és velem tartott annak köszönöm. Ha egy ember is volt, aki ennek kapcsán húzott futócipőt, és kezdett bele az életmódváltásba, már megérte. Csináljátok! Mert megéri!

U.i.: És akiknek az idő is fontos… Az órám szerint 22.56 km-t futottam 2:31.37 alatt, a félmaratonim ideje: 2:21:25 volt.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.