A csúcstartó rémálmai és boldogságpirulája

Több verseny mellett az Ultrabalatonnak is a brit Dan Lawson a csúcstartója, aki emlékezetessé tette a múlt évet, amikor kevesebb mint tíz nap alatt délről északra átszelte a Brit-szigeteket.

Irány a természet?

Úgy bizony! – kezdte a költözés közben lévő Dan Lawson, a britek világszerte ismert 48 esztendős ultrafutója, aki 2019-ben már adott interjút a Csupasportnak. – Már korábban is eljátszottunk a gondolattal, hogy lakókocsiba költözünk, mert szerettünk volna még közelebb kerülni a természethez. Nagyon szép lakásunk volt a városban, ám jobban vágytunk arra, hogy reggelente madárcsicsergésre ébredjünk, és ne kötődjünk annyira a mindennapi technikai eszközökhöz. Ha például te hozod létre az energiát vagy a napenergiából fedezed a szükségleteidet, sokkal jobban megérted annak a fontosságát, hogy ne használj többet a szükségesnél. Az interneten is jóval kevesebbet lógsz, és csupán a valóban fontos dolgokat nézed meg. Egyszerűbb így az élet.

A koronavírus-járvány lökést adott a terv megvalósításához?

Annyiban igen, hogy a korlátozások és a lezárások miatt még jobban megtapasztaltuk, milyen nehéz, ha kevesebb időt tölthetsz a természetben. Úgy összességében is fontos jelzés, hogy muszáj jobban kötődnünk a környezethez, még többet tenni a védelméért. Az új életmódunkban könnyebben közlekedhetünk, de inkább csak Dél-Angliában, nem merészkedünk túl messzire.

 

 

A lába annál is távolabbra szokta vinni.

Nagy szerencse, hogy bár a koronavírus-járvány miatt rengeteg korlátozást hoztak, különösen a közelmúltban Nagy-Britanniában, azért a futást viszonylag szabadon űzhettük, sok csapatsportág képviselőivel szemben előnyben voltunk. Míg másoktól rengeteget elvett az élet, nálam nem történtek nagy változások, igaz, például a barátaimmal nem iszogathattam. Mégsem telt unalmasan az év, mert nyáron teljesítettem a Land’s End to John o’ Groats nevű 1743 kilométeres kihívást. Eredetileg májusra terveztük, aztán ősszel következett volna a Spartathlon, ám végül a LEJOG eltolódott, a Spartathlont meg szeptemberben törölték. Valószínűleg nem is lettem volna topformában, hogy végül augusztusban szeltem át délről északra haladva a szigetet.

Mi kellett ahhoz, hogy másodjára – ráadásul rekorddal – sikerüljön?

Elsősorban egy nagyon klassz csapat, amely átsegített a nehézségeken. Igazából nekem volt a legegyszerűbb dolgom, mert csak futnom kellett, viszont a segítőimnek tudniuk kellett, mit csináljanak velem egy-egy holtpontnál. Rengeteget adott a felkészüléshez, hogy részt vettem a hatnapos magyar versenyen, hiszen megadta az ilyen hosszabb távú eseményekhez szükséges tapasztalatot. Plusz az első kísérletemhez képest sokat változtattam a regeneráción is, mert korábban ezen a téren nem figyeltem magamra eléggé.

Mármint?

Az első alkalommal az étkezések után beillesztettem egy kisebb pihenőt, viszont így összességében kevesebb időm jutott a relaxációra. Ezúttal próbáltam kiiktatni ezeket, és szinte megszakítások nélkül futottam, hogy a nap végén több időm legyen. Egy ilyen eseményen ez nem úgy megy, hogy megállok, ledőlök, és már alszom is, hiszen fejben még futok tovább. Kell egy-két óra, hogy egyáltalán lenyugodjak, és el tudjak aludni. A változtatásnak köszönhetően jóval pihentetőbb alvásokhoz jutottam, mint amikor az első kísérletemkor lefeküdtem két órára, ám abból jó, ha negyvenöt percet szunyókáltam.

További érdekességeket, futóknak szóló hasznos cikkeket talál a Futás 2021 magazinban, amely már kapható az újságos standokon!

Nem félt attól, hogy főutakon, akár kamionok között kell futni?

Első hallásra tényleg elég veszélyesnek tűnik, de aztán néhány óra múlva hozzászoksz. Szerintem ez olyasmi lehet, mint amikor a házad egy vasútállomás közelében van, és az első este még felébredsz minden elhaladó szerelvényre, ám utána már fel sem tűnnek a vonatok. Amikor nagyon elfáradtam, és már-már ösztönből futottam, akkor néztem néha ijedten körül, hogy te jó ég, mit csinálok az autók között? No meg a videókat látva volt furcsa szembesülni azzal, hogy például tőlem egy méterre húztak el a járművek.

Tetszett a futásáról készült film?

Nagyon! A készítője, Dave MacFarlane a segítőim egyike volt, és klasszul elkapta a legjobb pillanatokat. Jó is volt visszanézni őket, mert elég sok emlék eltűnt, főleg az utolsó napról alig maradt meg valami…

Viszont legalább a nagy menetelés csúcsot ért.

A végén nem gondoltam a rekordra. Egyszerűen csak örültem, hogy sikerült, hogy befejeztem, meg milyen szép tíz napot töltöttem a többiekkel. Nyálasan hangozhat, ám nekem tényleg az a fontos, hogy kedves emberekkel, barátokkal vittem véghez. Mintha egy vakáció lett volna, hiszen közben megnéztem az országot – csak talán kicsit több kilométert tettem meg, mint mások egy nyaraláson…

Hogyan jött helyre több mint 1700 kilométer megtétele után?

A célba érkezés után elöntött a nyugalom, néhány napig egyáltalán nem futottam. Aztán fokozatosan újrakezdtem, lassú tempójú, egy-másfél órás etapokkal. Az izmaim egyébként egész gyorsan regenerálódtak, több idő kellett ahhoz, hogy mentálisan rendbe jöjjek. Például két-három hétig még rendszeresen rémálmok gyötörtek. Nincs ebben semmi meglepő, az ilyen hosszú versenyek után megszokott, a kerékpárosok is számoltak be hasonlóról. Folyton azt álmodtam, hogy futok valahova, ám azt sem tudom, hova, majd arra eszméltem, hogy fekszem az ágyban.

Ha még vitte volna a lába, az Ultrabalatont tavaly októberben megtartották…

Nagyon szeretem Magyarországot és az Ultrabalatont is, amelyről még anno kedves magyar barátaimtól, Bérces Edittől és Nagy Katalintól értesültem. Bátorítottak, hogy induljak el rajta, az útvonal is gyönyörű, és valóban nem csalódtam.

Különösen az fogott meg, hogy a váltóverseny mennyi embert megmozgat, csodálatos energia áradt az indulókból, mindenki kedves és segítőkész volt. Remélem, egyszer visszatérek az Ultrabalatonra. Nagyszerű futónemzet a magyar, folyamatosan remekelnek: látszik, hogy rengetegen szeretnek futni, és többen képesek a kiemelkedő eredményre.

 

 

Ha már eredmények: hosszú ideig futballozott, hogyan talált vissza a futáshoz?

Még tinédzserként futottam, aztán valóban a labdarúgás kötött le, fociztam, majd edző lettem. Viszont egyre inkább elegem lett abból, ahogyan a labdarúgást eluralja a versenyszellem, például egy-egy mérkőzésen a siker érdekében megy a durváskodás meg a piszkos szöveg. Visszataláltam a futáshoz, ahol nincs ilyesmi, támogatjuk egymást, és a közösség szeretete úgy is fontos lehet, hogy mindenki a legjobb idővel szeretne célba érni. Egy százmérföldes versenyen mindenkire hasonló szenvedés vár, ám ettől még lehetünk barátságosak egymással.

Jobban illik a karakteréhez ez a sportág?

Amolyan boldogságpirula: egészséget és örömet ad, beveszem, azaz elkezdek futni, és már biztosan jó lesz a nap. El sem tudnám nélküle képzelni az életemet.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.