Javában tart a versenyszezon, minden hétre jut egy kisebb-nagyobb futóverseny, bárki megtalálhatja a kedvére való helyszínt és távot. Vannak, akik egyáltalán nem vagy csak nagyon kevés versenyen indulnak, mások el sem tudják képzelni az életüket futóverseny nélkül. Hogy mi a sok vagy kevés, mindenkinél egyéni, akárcsak az, hogy ki miért nevez be egy versenyre. Egy valami közös: valami miatt ott vagyunk a rajtban.
Vajon megéri?
A versenyeket én is szeretem, de a versenyekkel járó stresszt nem igazán. Nem elég, hogy a magánélet, a család és a munka is napi szinten próbatételek elé állít, a számomra kedves hobbim is gyarapítja a megoldandó feladatokat a „to do” listámon. Van, amikor egyszerűbben megy a szervezés, például nem kell utazni, máskor már a nevezésnél elakadok, főleg, ha kifutok a nevezési határidőből, vagy ütköznek a dátumok. A fuvarszervezéssel, szálláskereséssel járó maceráról nem is beszélve, főleg, ha többnapos a „buli”.
Hol és mikor lesz a rajt, lehet-e a közelben parkolni, milyen lesz az idő, ki vigyáz a gyerekekre? – ezek mind fontos kérdések. Előfordult, hogy hosszabb versenyre szinte az utolsó napokban sikerült kísérőt vagy biciklis segítőt találnom, és még sorolhatnám.
Jogos a kérdés, akkor megéri az idegeskedés? A válaszom: igen, hiszen minden verseny – ha nem is úgy sikerült, ahogy szerettem volna – életre szóló élmény. Az utolsó pillanatban minden a helyére kerül, s utólag rájövök, hogy kár volt annyit aggódni.
Stressz helyett izgalom
Ha sikerül túljutni a nehezén, úgy érzem magam, mint egy izgalmas kaland előtt. Szeretem a készülődést, amikor összeszedem a legszükségesebbeket, bár a felét sokszor nem is használom. Néha napokkal előtte elkezdem a pakolást, hogy ne kelljen rohanni, ami nem mindig sikerül. Előveszem a kedvenc futócuccaimat, amelyeket versenyekre tartogatok, mint egy ünneplőruhát – a rózsaszín kabalakarkötőim és színes hajgumik nélkül nem teljes a szett.
Kiválasztom a megfelelő futócipőt, biztonság kedvéért akár többet is, és új zenékkel frissítem a zenelejátszómat. A készülés része a mentális tréning is: elképzelem magam a pályán, milyen lesz ott futni, átgondolom a nehézségeket, a váratlan helyzeteket és a megoldásokat, érzéseket.
Ez segít csökkenteni a stresszt. Ha terepre készülök, olvasgatom a beszámolókat, hogy tanuljak belőlük. Maga az utazás is élmény – ha együtt utazom futótársakkal, már egy-két nappal vagy órákkal a rajt előtt tudunk hangolódni. Szeretem a találkozásokat, vannak, akikkel évente csak egy-két alkalommal futunk össze (szó szerint) versenyeken, mégis úgy beszélgetünk, mintha tegnap találkoztunk volna… Szeretem a rajt hangulatát, amikor alig várjuk, hogy elinduljunk, és még utoljára odakiáltjuk egymásnak, hogy hajrá. Verseny közben is buzdítjuk egymást egy-egy mosollyal, integetéssel, sőt néha egy ölelés is belefér a pályán; azon a 10-20 másodpercen nem múlik semmi, de lehet, valakinek a te ölelésed ad erőt a továbbhaladáshoz, vagy te kapsz új lendületet. Szeretem az órám hangját, ahogy jelzi a megtett kilométereket. S akár könnyebb, akár nehezebb haladni, szeretem magát az utat, aztán a célban eltölt a beérkezés öröme, az a felszabadult érzés, hogy megcsináltam, vagy csapatban megcsináltuk, és együtt futunk be kézen fogva. Szeretem a szurkolást, ahogy a célban várjuk egymást, majd együtt örülünk egymás sikerének, vagy épp vigasztaljuk egymást, ha arra van szükség.
A kedvenc rész
De mindezek közül a rajt előtti pillanatokat szeretem legjobban. Amikor tudom, hogy néhány perc múlva átkerülök egy másik dimenzióba. Ilyenkor lehalkítom magam körül a zajokat, a tömeg izgatott morajlását, szinte a szpíkert sem hallom, csak a szívem dobogását a fülemben. A szememet is behunyom, befelé figyelek. A légzésemre, hogy lassuljon, a lábaimra, hogy gyorsuljanak. „Megtettem mindent, hogy itt lehessek? Edzettem eleget, felkészült vagyok?” Lehet, hogy nem, de már nincsenek nyugtalanító kérdések… Elengedtem, ahogy a munkát, a feladatokat, mindennapi terheket. A rajtban nincs nyomasztó határidő, koszos lakás, elfelejtett számla vagy szerelmi bánat… A rajtban futó vagyok, nincs más dolgom, csak hogy fussak. Egy irány van: előre… Kezdődik egy izgalmas út, egy kaland, ami mindig ismeretlen, hiszen útközben bármi megtörténhet. Kinyitom a szemem, 3…2…1… Végre, elindultunk!
Cseke Lilla blogsorozatának részei
1. A legszebb szigetkör
2. A legszükségesebb feladatok verseny előtt
3. Amikor a legnehezebb…
4. Legbosszantóbb bakik
5. A legnagyobb áldozatok
6. A legnagyobb félelmek
Fotók: Tumbász Hédi
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
