Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 136 kilométer)
Na, megveregethettem a vállamat: ügyesen, sőt taktikusan lefutottam a tizenhat kilométeres szakaszt.
A főváros környéki hobbifutóknak a Szob felé vezető végtelen bringaúton az egyik legnagyobb ösztönzés a Dunakanyar kapujának látványa
Tegnap, sőt aztán éjszaka álmomban is azon „stresszeltem”, hogy a tizenöt kilométeres meglehetősen nyögvenyelősnek tűnő futás után mi lesz velem a tizenhatodik napon. Hiába gondolja végig az ember ennek a 496-os futásnak a stációit, a versenyszellemet nem tudja teljesen kiűzni a fejéből, lelkéből: ha picit lassabb lesz az átlagtempó, máris teszi rá a következő lapáttal, nehogy már totymorgósnak lásson engem a világ… Pedig ebben a műfajban a lassúság vezet el leggyorsabban a célig.
Szóval a tizenhatodik edzés ennek szellemében profi volt – komótos, de stabil.
Az első pillanattól kezdve szépen beálltam a 132-138 ütés közötti pulzusra, és ebből akkor sem engedtem, ha emelkedő következett, inkább lassítottam tovább, de eltökéltem: ma aztán biztosan nem lesz itt, kérem, semmiféle rohangálás. Szépen ment a frissítés is, kivételesen az Inov8-as futómellényt vittem ki, amely remek kis cucc a rendhagyó kulacstartójával, mert oldalt, a könyökrész alatt két fél literes merev falú ivóalkalmatosságból lehet szürcsölni. Az egyik kulacsba így sima víz került, a másikba izotóniás ital, és jött velem még az új kedvenc, az Isostar Energy Boost zselé, és ezekkel a „finomságokkal” most tényleg elkaptam a fonalat, mert abszolút stabilan mentem előre, percnyi megingás, rosszkedv, gonoszkodó gondolat nélkül, ráadásul utólag megnéztem: a pulzusgörbéket mintha kivasalták volna.
A 16 kilométeres edzés pulzusgörbén: egy vasúti és országúti gyalogátkelős és néhány fényképezés miatti megállást leszámítva mintha vonalzóval húzták volna meg
Szóval, az edzés végén úgy éreztem, hogy ráálltam arra az útra, amelyen a mától mind hosszabbá, sőt drámaibbá váló szakaszokat teljesíteni tudom, és eljuthatok a vágyott harmincegy kilométeres futás végéig, és így össze is jöhet a 496 kilométer az egy hónapig tartó kihívás során.
A keddi százhúsz perc kocogás alatt próbáltam egyenleget vonni, hogy „félidőben” – legalábbis ami a napok számát illeti, hiszen a kilométerek eddig lassan gyűltek, és még bőven nincs meg a fele az össztávnak – milyen számokat produkált eddig ez a futkosás. Mármint forintban, mert ugyebár azt mondják, a futás a legolcsóbb sport. Nosza, akkor nézzük, miféle költség akadt eddig.
Volt ugyebár a hét kilométeres spontán futóverseny (Midicitta) nevezési díja alig másfél órával a rajt előtt befizetve, ami egyben azt jelentette, hogy a legdrágább ársávban mókáztam egyet, amikor teszteltem, milyen tök utolsóként a záró busz előtt kocorászni: ez a kísérlet kilencezer forintot kóstált.
Erre a rajtszámra cseppet sem sajnáltam kiadni kilencezer forintot – utolsónak lenni nagy kaland volt!
Elfogyott eddig két izóporos tasaknyi ivólé, ami űrtartalmilag semmi, árban viszont észrevehetőbb: 2780 forint elkortyolgatását jelenti. Mára (kedd) elfogyott az öt zseléből álló doboz utolsó darabja így 3500 forintnyi trutyi már a 496-os kísérlet frissítési oltárára került, és sajnos egy jóformán vadi új futózoknival is kevesebb, kapaszkodjanak meg, 4200 forintba került ez a semmi kis izé. Na tehát, mindez eddig 19 480 forint futókiadást jelent, ami azt jelenti, hogy a huszonnégy óránként egy kilométerrel növekvő projekt naponta 1217 forintba került, de…
És a „de” fontos, ugyanis az ár-érték kapcsán jómagam pont fordítva tekintek a sportolásra: ez a napi 1217 forint busás haszon a számomra, annak fényében főleg, hogy sokan (sajnos) szintúgy naponta ennyit költenek el cigarettára…
Minden jól fest: 16 kilométer is lefutva, 100 százalékon a teljesítmény, az edzésterhelés adata (162 TL) pedig erőnléti szempontból kifejezetten pöpec!
Nézzük tehát azt is, hogy a pénzemért cserébe mit kaptam – ugyanis a futásnak bőséges a bevételi oldala, ami nem forintosítható, ellenben naturális valutaként elég jól váltják az egészségpiacon. Az eddigi tizenhat nap során 15:11 órát töltöttem el futással, „elégettem”, vagy inkább felhasználtam 13 583 kalóriát, a szívemet (a pulzusszám alapján) 138 és 145-ös ütésszám között tartottam, azaz a terhelésüzemmód 80-82 százalékán dolgoztattam, és a lassú tempó ellenére is egész jól festenek a versenyjóslatok is, miszerint, ha most rajthoz állnék, akkor 10 kilométeren 57:52 perc, félmaratonin 2:08 óra, maratonin 4:24 óra alatt érhetnék célba.
Szóval, akárhogy is csűröm-csavarom: ez a futás nem akkora szívás (ha már a cigizés is szóba került, ugyebár…).
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN- HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
