Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 253 kilométer)
Semmi extra: huszonkét, lassan lefutott kilométer a lábban
Nem is futni nehéz, hanem fotózgatni…
Lássuk be, azért nem mindennap jön szembe a hobbikocogó megszokott, azaz a legkisebb kátyúig is ismert útvonalain, mondjuk, egy vadonatúj ivókút (lásd alant a tartalomjegyzékben a 14. kilométerről szóló összefoglalót), úgyhogy a napi kihívások során azért szépen elpiszmogok a mobilommal, mire valami kompozíciót találok.
A napfelkelte mindig kapóra jön, de ezzel a kétségkívül káprázatos szituációval az a bibi, hogy hiába mosolygok, mint a tejbetök, irtó keserves művészi feladat belekattintani a szemet és a fotólencsét szinte kiégető gázgömbbe, és hiába nagyszerű a látvány élőben a nap kiemelkedése a horizontból, a digitális örökkévalóság az ellenfény miatt legfeljebb vérvörös pacát őriz meg a mátrixban. Pedig a hétfő hajnal valóban rendkívül látványos volt: a felkelő nap mellett ugyanis apró felhő is terpeszkedett, és ahogy változott a világ színezése, olybá tűnt, mintha a Csillagok háborújában a Tatuin bolygón lennék, ahol az űrmese szerint két nap perzselte a földet – na, ezt a „fantasyfílinget” a mobiloptika nem tudta túl hitelesen rögzíteni…
Lefesteni jobb lett volna… A fotón nem köszön vissza a napfelkelte különleges varázslata
Maradtak tehát a fix pontok, mint például az évezredek óta mozdulatlanul álló, és a harsogó tavaszi reggeleken színváltós hegyek, pontosabban az a pillanat, ahogyan ezeket a budai monstrumokat a napfelkelte átszínezi: a feketét kékre, zöldre, narancsra.
Nemcsak az őzek, még én is megijedtem a saját árnyékomtól
Vagy itt volt futás közben fényképezni való érdekességnek a saját árnyékom, amely meghökkentően hosszúra nyúlt, sőt bekúszott egészen az út menti aprócska erdőbe, ahová a trappolásomat hallva a mezőről olykor-olykor bemenekülnek az őzek – de velük most nem volt szerencsém, mert hiába mentem ki hajnalban lefutni a huszonkét kilométert, nem mozdultak ki a puszta felé, valószínűleg inkább menedéket kereshettek a csípős reggelben a fák között.
Voltak ellenben kacsahaverok: két kíváncsi hápogó, akik, ki tudja, milyen megfontolásból, épp velem szemben battyogtak a bringaúton, olybá tűnt, mintha éppen fészket kerestek volna maguknak, azt azonban el nem tudtam képzelni, mi járatban lehettek ezen a környéken legalább öt kilométernyire a Dunától…
Végül is a beharangozott, a 496-os kísérlet „gyilkos futóhete” ezekkel az apró (kép)kockákkal remekül indult, ráadásul a huszonkét kilométer teljesítésével sem volt semmi gond – a futás hosszú volt, a története ellenben rövid…
A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI
21 km: Mi legyen a konyhakredenccel?
20 km: Nyári zivatar
19 km: Szélvihar utáni Piedone-módszer
18 km: A hozzászólónak üzenem…
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás…
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
